A selejt bosszúja

A „polgárjogi mozgalom” rendületlen útja a rend eltörlésének agresszív követelésééig.

Winston Churchill néhai brit miniszterelnök szobrának talapzatára a Rasszista volt (fent) és a Black Lives Matter (a Fekete életek számítanak) feliratot festették Prágában 2020. június 11-én. MTI/AP6CTK/Kamaryt Michal Fotó: Kamaryt Michal

„A béke és a biztonság szigete vagyunk” – mondta Orbán Viktor másfél héttel ezelőtt Sátoraljaújhelyen. A trianoni évforduló kapcsán elhangzott beszéd ezen apró félmondata azonban akkor nyeri el igazi jelentőségét, ha a mostani, az Egyesült Államokból kiindult és Nyugat-Európába átgyűrűző erőszakos zavargáshullámra és ideologikus hevületű kultúrarombolásra tekintünk. A kiégett autókat, felgyújtott áruházakat, betört kirakatokat, levadászott rendőröket, az amerikai nagyvárosokban vagy Párizsban, Brüsszelben, Londonban fosztogató, szobordöntögető vandál csoportokat látva, talán már mindenki számára világos, hogy ez az egész „rasszizmusellenes mozgalom” már rég nem George Floyd haláláról szól, hanem a fennálló társadalmi rend elleni nyílt támadásról. Békének és biztonságnak már híre-hamva nincs odaát.

Ugye az eredeti értesülés az, hogy egy amerikai állampolgár az agresszív rendőri intézkedés miatt életét vesztette. Az esetet azonban – ahogyan sok korábbit is – a fősodratú liberális média azonnal faji karakterisztikákkal ruházta fel, hangsúlyozva, hogy az elkövető rendőr fehér, aki már többször alkalmazott túlzott erőszakot, míg az áldozat fekete (utóbbiról a tudósítások elfelejtették megemlíteni, hogy kábítószer-birtoklás, lopás, birtokháborítás és fegyveres rablás miatt több mint hét évet ült börtönben). Egy ember halála is tragédia, és ha rendőri túlkapás történt, azt a jognak meg kell torolnia – pontosabban a jognak kell megtorolnia, és nem faji-ideológiai alapon szervezett paramilitáris egységeknek. A történet keretezésében azonban nem ennek jutott a főszerep, hanem a rasszteológiának – fordított esetben ez elképzelhetetlen lenne –, ami legitimálta a Floyd halálának körülményeire hivatkozó anarchista tüntetés- és rombolássorozatot.

Ezen, magának már-már vallásos tiszteletet vindikáló „antirasszizmus” szerint ugyanis van rossz és jó rasszizmus – és a „jó rasszizmus” nyilván az elnyomottak érdekében nyilvánul meg. Ha ugyanis egyet hátrébb lépünk és széjjel tekintünk a politikai horizonton, azt láthatjuk, hogy valamiféle utópisztikus, radikális egyenlőségeszme nevében most felcserélik a normalitást az abnormalitással, a rendet az anarchiával. Ugyanis a hallgatólagos, ki nem mondott felmentő érv a kisboltokat szétverő, államférfiak szobrait ledöntő, a velük egyet nem értőket szellemileg és fizikailag is megsemmisíteni szándékozó csürhe tombolására az, hogy olyan mértékben nyomja el Amerikában a fekete, Nyugat-Európában a bevándorolt kisebb­ségeket a „burzsoá” és még mindig megengedhetetlenül a fehérek dominálta társadalom, hogy csak a hatalommal szembeni rendszerszintű agresszió jelentheti a kiutat, azaz az egyenlőség nevében óhajtott társadalmi-faji igaz­ságosság elérését.

Az, hogy egy elképzelt, hóbortos igaz­ságos­sági szinthez a fizikai brutalitáson keresztül vezet az út, nyilván nem ismeretlen a szocialisztikus törekvések történetéből. Ezért is jegyzi meg elég lényeglátóan Alain Finkielkraut zsidó származású francia filozófus, hogy az „antirasszizmus a XXI. század kommunizmusa”. Tény, hogy az a tendencia, mely szerint ma nem elég passzívan antirasszistának lenni, odavezet, hogy az a fehér, aki nem gyakorol nyilvánosan önkritikát, az rasszista (lásd „white silence is violence”, azaz a fehérek hallgatása önmagában is erőszak). A Black Lives Matter és az annak hátán felkúszó, posztmodern „antifasiszta” mozgalmak által generált, moralizáló önkívületig fajuló nyugati öngyűlölet és megalázkodás azonban számos újdonságot is hordoz magában – mielőtt azt hinnénk, hogy pusztán a ’68-as diáklázadások, a vietnami háború ellen tiltakozó „pacifista” hippimozgalmak, a ’70-es évek militáns feminizmusa vagy a Mao kulturális forradalma által alkalmazott forgatókönyv szimpla újrajátszásáról lenne szó.

Mindenekelőtt látványos a nyilvánosság – eddig is létező – kettéválásának intézményesülése. A magát függetlennek és tényalapúnak nevező progresszív sajtó és politikum eseménybeszámolója alapvetően a „jogosan felháborodott, de békés tüntetők” narratívájára épül, és elhallgatja vagy szándékosan nem kapcsolja össze azt a fosztogatásokkal, lincselésekkel (vagy, ami még morbidabb, egyenesen üdvösnek állítja be a destrukciót, mint ahogyan az látható a Seattle egy városrészét lezáró és ott kiskirályságot kikiáltó bandák esetében). A liberális média intenzív, kontinenseken átívelő valóság(át)értelmezéséhez kapcsolódik az is, hogy a formálisan a tolerancia, egymás elfogadásának és megértésének üzenetéből kibomlott tengerentúli huliganizmus pár nap alatt átszivárgott a nyugat-európai metropoliszokba. Ez azt is mutatja, milyen hatékony, professzionális munkát végeztek az elmúlt évtizedekben a „társadalmi érzékenyítés” nevében.

A haladár életmódszabadságokat, a kulturális egalitarianizmust, a multikulturalizmust vagy az etnikai diverzitás hívságait kerülőutas, álcázott kommunikációval addig és úgy terjesztették globálisan, hogy mikor szükségesnek mutatkozott a politikai korrektség és az emberi jogi fundamentalizmus intézményesítése, akkor az emlékek bárhol és bármikor könnyen előhívhatóvá váltak. Nincs tehát min csodálkozni azon, ha az utcán tömegek állnak az „európai BLM” szolgálatának ügyében, hiszen egyfelől a bevándorlás révén már eléggé sokszínűvé tett nyugat-euró­pai nagyvárosok migránsai jó közvetítőként szolgálnak egy egyébként specifikusan amerikai eset ürügyén kirobbantott kváziforradalomhoz; másfelől nyilván az „elnyomott feketék” mellé áll sok fiatal fehér is, miután a PR- és reklámvilág, a plakátok, a film- és szórakoztatóipar felületein hozzászoktatták őket fenti liberális „értékekhez”. A politikai akció előtti szellemi tereprendezés tehát sikeres volt.

De ami talán még szembeötlőbb, hogy a „fekete felszabadítási mozgalom” mára eljutott a rabszolgaság eltörlésétől a rendőrség eltörlésének követeléséig, a ráépülő politikai marketing pedig az anarchia ünnepléséig és a múlt végleges eltörlésének – egyébként kommunista – követeléséig. A hatalomnak az a jellemzője, hogy védelmet, biztonságot nyújt – ma azonban az a mondás, hogy a „hatalomnak túlhatalma” van, ezáltal haszontalannak állítják be hatalom és biztonság közötti összefüggést is.

Az, hogy a rendvédelem megszüntetésének igénye elemi erővel tudjon a teljesen legitim, támogatott politikai üzenetek közé kerülni, alátámasztja azt a sokat (ezek szerint talán nem eleget) hangoztatott konzervatív közhelyet, amely szerint a szabadság-egyenlőség-testvériség hármasegységének zászlaja alatt masírozó globális liberális ármánykodás valódi célja nem pusztán a nyugati civilizáció szőnyeg szélére térdepeltetése, hanem annak totális megsemmisítése. Igen, az az életmód, amiben mi hiszünk, átfogó támadás alatt áll. Hozzáteszem, a rend és a biztonság felbomlásának kárvallottjai elsősorban és már rövid távon is a kisebbségek lesznek – ezt az antirasszista tüntetők „mocskos zsidók!” skandálásától hangos párizsi République tér már mutatta a minap.

Ahogy azt Frank Füredi írta nemrégiben, a mostani, „fehér emberek elleni keresztes hadjárat valójában csak a kulturális elit egy részének segít abban, hogy megszilárdítsa politikai és erkölcsi hatalmát”. Igen, az egészben az a dupla csavar, hogy azt a civilizációs rendet, ami ellen egyébként a liberális politikai és gazdasági elit által jóváhagyott vandalizmus zajlik, részint már korábban fél térdre kényszerítették, részint e fogyasztói struktúrának ezen elit az egyik legfőbb felépítője és haszonélvezője – most a jog és rend uralmát mégis fasizmusnak állítják be.

A kulcs a paradoxon megértéséhez a múlthoz való viszony – pontosabban a posztmodern progresszió múlthoz való viszonya. A radikális utópizmus ugyanis a jelennel szembeni teljesen elutasító elégedetlenséget sugall, és azt üzeni, hogy minden, ami a múlthoz, történelmünkhöz köt minket, az leküzdendő csökevény. Ha pedig e csökevényeket sikerül teljesen kiiktatni – nem csak félig-meddig –, akkor létrehozható az egyenlőségen, igazságosságon és persze konzumidiotiz­muson alapuló mennyország már itt a földön. Ezért szükséges a „kirekesztő” szóhasználat átalakítása, a múlt hőseinek mementót állító szobrok ledöntése és rítusszerű folyóba hajítása, a történelemkönyvek átírása, a közterek átnevezése. Hiszen a nyugati civilizáció múltját jellemzően keresztény, fehér, heteroszexuális férfiak alakították, és a progresszió értelmezése szerint e civilizáció mindezek miatt bűnös, leszármazottaiknak pedig e bűnök miatt vezekelniük kell, fel kell adniuk „fehér privilégiumaikat”.

Ahogy említettem, ne higgyük azonban, hogy mindez előzmény nélküli, hogy a fél térdre ereszkedve őseik „bűnei” miatt bocsánatot kérő fehér nyugati járókelők képei valamiféle hirtelen idevarázsolt pillanathedonizmus termékei lennének. A tekintély elleni lázítás, a természetes kötelékek relativizálása, a nyaklót nem ismerő nyegle tegeződés-mánia, a szokások és a hagyomány elutasítása, a haladás és a szabadosság abszolutizálása már itt van velünk évtizedek óta „lassú víz partot mos”-jeligére, „orrban-szájban, világban és homályban, szabadban és szobában”. A Nyugat – már ami maradt belőle – mára ebbe belebukott, belehaltak a toleranciába: először a büszkeségüket rombolták le, aztán a kultúrájukat, majd a társadalmi rendet magát. Nekünk még van esélyünk mindezt megúszni, csak ne higgyük el ezt a politikailag korrekt mantrát. Ne váljunk a selejt bosszújának áldozatává. Itt még béke és biztonság van.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója