Minden krimibe kellenek jó és rossz fiúk. A jók közül ketten – Tülay Yildrim és Lulu Koulibaly – amúgy nők, akik Ömer Kaplannal kiegészülve – most talán elcsodálkozik az olvasó – egy hamburgi rendőrőrs már Németországban született nyomozói. A rossz fiúk egy szélsőjobboldaliként beállított párt – a hasonlóság itt több, mint feltűnő az AfD-vel (Alternatíva Németországnak) – helyi vezetői, illetve a párt mögé bújó neonáci csoport illegális lőgyakorlatot tartó és 88-as, vagyis a neonáci kód szerint Heil Hitler! tetoválást viselő tagjai. A rosszak nehezményezik, hogy Ömer, Tülay és Lulu nevű idegenek foglalkoznak az ügyükkel egy német rendőrségen – ez politikailag rendkívül inkorrekt felvetésnek számít. Az áldozat egy erősen elhízott, agresszív neonáci, Dexter (latin jelentése: jobboldali), akit egy Mübariz Pettekaya nevű, egyébként dolgos gyorsétterem-vezető bevándorló állítólag önvédelemből terít le. A cselekmény amúgy szövevényes, mert Becker tud, ha akar: csak a figurákat veszi sematikusra. Nem véletlenül teszi. Az üzenet – ez minden tanmesébe kell – a következő: a bevándorlásellenesség rasszizmus, a bevándorló ugyanis ugyanúgy él, viselkedik és érez, mint a született német, csak más a bőrszíne és különösen cseng a neve. Aki pedig rasszista, az a neonácikkal árul egy gyékényen. A párhuzamos társadalmak, a segélyhajhászás, a no-go zónák, az iszlamista merényletek, az uszító imámok, a burkák és a fényes nappal elkövetett antiszemita támadások ebben a világképben egyáltalán nem vetődnek fel.
