Egy spanyol hazafiról magyar szemmel

Franco tábornok támogatni akarta az 1956-os magyar szabadságharcot.

Francisco Franco Spanyolország kérlelhetetlenül antikommunista vezetője Forrás: FLICKR

A spanyol polgárháború három évig tartott. A véres küzdelem mérlege mintegy félmillió halott és ugyanennyi menekült. A vörösterrorra válaszul a nemzeti tábor sem kímélte ellenségeit, a köztársasági baloldal különböző frakciói ráadásul szokásukhoz híven egymás ellen is kegyetlen leszámolásokat hajtottak végre. Ebben élen járt szügyig gázolva a vérben a szovjet NKVD-s pribék, Gerő Ernő, aki a trockisták elleni hadjárata nyomán, többek között a spanyolországi Egyesült Marxista Munkáspárt vezetőjének egyik gyilkosaként kapta megérdemelten a barcelonai hóhér nevet.

No pasarán! – ordították melldöngetve a vörösök, fogadkozva, hogy a nemzetiek nem törnek át a csapataikon. Ám szerencsére nem így lett, Franco a hadsereg élén 1939. március 28-án bevonult Madridba, a bolsevizmus ezzel Nyugat-Európában évtizedekre elbukott. A tábornok katonai diktatúrát vezetett be, ő maga teljhatalmú államfő lett.

Rendszerét és személyét egyaránt gyakran illeti fasiszta jelzővel az intellektuálisan igénytelen, történelemhamisító baloldal (és sajnos az annak behódoló, önfeladó áljobboldal is). Ez természetesen ostobaság. Franco nem volt fasiszta, még falangista sem. Meggyőződéses, kérlelhetetlen antikommunista hazafi volt, aki nem habozott kíméletlenül eltaposni a hazáját, nemzetét végpusztulással fenyegető vörösterrort. Gondolkodása, fellépése, tettei csakis a kor spanyolországi és európai valóságának teljességét figyelembe véve ítélhetők meg. Diktatúrája, majd fokozatosan konszolidálódó, de mindvégig autoriter rendszere a körülmények ismeretében elkerülhetetlen és szükségszerű volt, számára a teljhatalom nem személyes célt, hanem eszközt, politikai megoldást, a nemzet szolgálatát jelentette. Franco nemcsak megmentette Spanyolországot a végső pusztulástól, hanem megteremtette a békés átmenetet a demokráciába. A tábornok-államfőt a Madridtól mintegy ötven kilométerre lévő Elesettek Völgyében (Valle de los Caidos) temették el, ahol a polgárháborúban szemben álló felek közül számos harcos alussza örök álmát. A megbékélés gesztusára azonban a gyűlölködő baloldal még ma, annyi évtized után sem nyitott, a jelenlegi kommunista spanyol kormány történelmileg kódolt embertelen barbarizmussal kihantoltatta a holtában is gyűlölt győztest – a baloldal, akárcsak Amerikában, mindig újrakezdi a polgárháborúkat, mert tudják, hogy aki a múltat uralja, az uralja a jelent és a jövőt is.

Ez is fontos tanulság számunkra. Nekünk, magyaroknak azonban van – kell, hogy legyen – még egy szempontunk Francót illetően. Ez pedig az, hogy 1956-os nemzeti felkelésünk és szabadságharcunk idején ő volt az egyetlen államférfi, aki fegyveres segítséget akart nyújtani a bolsevizmus ellen küzdő Magyarországnak. Sajnálatosan kevesen tudják ezt, ahogy az sem közismert, hogy Franco Spanyolországa soha nem ismerte el a szovjet kormányt, nem vette fel vele a diplomáciai kapcsolatot, és ugyanígy illegitimnek tekintette a második világháború után a bolsevisták által megszállt országok kommunista bábkormányait is. A madridi kormány ennek megfelelően kizárólag az 1969-ig működő, Habsburg Ottó által is támogatott Marosy Ferenc vezette Magyar Királyi Nagykövetséggel tárgyalt. A diplomáciai képviseletnek jelentős szerepe volt a magyar felkelők és a spanyol kormány közötti kapcsolattartásban.

Franco tábornok a Magyarország elleni 1956. november 4-i aljas szovjet támadás hírét véve azonnal cselekedett. Martín Artajo külügyminiszter útján közölte az Egyesült Államok ENSZ-nagykövetével, Cabot Lodge-dzsal, hogy Spanyolország feltétel nélkül kész azonnal fegyveres erővel megsegíteni a magyar felkelőket. Meg is kezdődött egy hadosztály toborzása. Vezetőjének Agustín Muñoz Grandes tábornokot, a második világháború keleti frontján harcoló spanyol önkéntesek parancsnokát nevezték ki.

Ám Franco nagyszerű szándéka az amerikaiak ellenséges fellépésén elbukott. A washingtoni külügyminisztérium szigorúan titkos táviratban így utasította saját madridi nagykövetségét: „[…] az Egyesült Államok kormánya sajnálattal arra a következtetésre jutott, hogy semmilyen, ismétlem, semmilyen módja nincs annak, hogy hasznos katonai intervenciót hajtson végre a magyar hazafiak támogatására a siker reményében és a Szovjetunióval való nagy méretű konfliktus súlyos kockázata nélkül. […] Következésképpen az Egyesült Államok kormánya sem nyílt, sem titkos katonai beavatkozásra nem, ismétlem, nem vállalkozhat Magyarországon a jelen körülmények között. […] Közös biztonsági céljaink és a világbéke megőrzésére vállalt kötelességeink fényében reméli, hogy Spanyolország nem tesz elsietett lépéseket az Egyesült Államokkal történő konzultáció nélkül.” A spanyol vezetéssel ennél is határozottabban közölték elutasító álláspontjukat az amerikaiak: Madrid tudtára adták, hogy amennyiben spanyol szállítógépek tankolás céljából berepülnek Németország amerikaiak által megszállt övezetébe, a jenki légvédelem lelövi azokat.

Így hiúsult meg a magyar szabadságharcosok megsegítése. 1957-es újévi beszédében Franco tábornok megindult tisztelettel szólt Magyarország „bátorságával és vérrel írt hőskölteményéről”, és szégyenteljesnek nevezte a nyugati világ tehetetlenségét. Spanyolország természetesen számos 1956-os menekültet fogadott be, köztük az Aranycsapat kiválóságait: Czibor Zoltánt, Kocsis Sándort és a legnagyobb kispesti legendát, Puskás Ferencet.

A szerző újságíró