Nagy port vert fel Szakács Árpád kollégámnak pár napja, a Lovas István-díj átvételekor mondott beszéde. Kétszer is meghallgattam, elolvastam. Kulcsszava, amire kifuttatta gondolatmenetét, fogott meg leginkább: öntudat. A hiányzó nemzeti öntudat. Erről merengek.
A nagy csatákat csak erős lélekkel lehet megvívni. Gárdonyi Géza Dobó Istvánnal mondatja ki a honvédők titkát: „A falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében.” Ennyire egyszerű. Vannak élethelyzetek, amikor az elárvult embernek az egri várkapitány esküjéig kell visszanyúlnia, hogy megtalálja az egyetlen kapaszkodót.
Szabó Dezső is abban hitt, hogy csakis a honfiúi öntudat képes felvenni a harcot a várható összeomlás előtt. Ő volt az a sokat vitatott huszadik századi író, akiről még ellenségei is elismerték, hogy gyötrődései, olykor tettlegességig fajuló indulata mögött mindig a magyarság féltése állt. „Vegyész nem láthatja olyan tisztán a kémcsőben lezajló folyamatot, zenész nem hallhat olyan tisztán egy akkordot, ahogyan ő érzékelte minden sejtjével és mozdulatával, hogy magyarnak lenni mit jelent” – írja róla avatott kutatója, Szőcs Zoltán. Szállóigévé lett ars poeticája – Minden magyar felelős minden magyarért! – ma különösen érvényes.
Vajon találkozhat-e az ifjúság iskolai tananyagként Szabó Dezsővel és azokkal a kortársaival (Tormay Cécile, Wass Albert, Nyirő József), akiket a szocialista szellemvasút mozdonyvezetői – Révai József, Aczél György, majd később Magyar Bálint – nemes egyszerűséggel letoltak a vágányról, „kifelejtettek” a menetrendből? (Utóbbi kultuszminiszterként még a történelemérettségi eltörléséért is fáradozott – igaz, bevezette az „egyes szülő, kettes szülő” elnevezést az édesanya, édesapa helyett…) Az arcátlan hatalom még a József Attila-összesbe is belenyúlt. Évtizedeken át nem tudhattunk arról, hogy a „kommunista költő” Trianont is megsiratta: Nem, nem, soha! – ám verse valahogy „elkallódott”. Nemzeti alkotóinkat a szocialista kultúrpolitika gondosan elrejtette előlünk, miközben az ÁVH-s múltú Berkesi András köteteitől rogyadoztak az itthoni könyvespolcok.
A félrebillentett világ ma is csak foltokban tud arról, hogy a legendás Nyugat mellett volt itt egy Napkelet is, élén azzal a kivételes tehetségű Tormay Cécile szerkesztő asszonnyal, akit a maga korában többször is irodalmi Nobel-díjra jelöltek, műveit hat nyelvre lefordították. Meg volt egy erdélyi írófejedelem, gróf Wass Albert, akit másfél évtizeddel hazai – részleges – amnesztiája (1990) után máris a legkedveltebb magyar írók közé soroltak. A funtineli boszorkány egy 2005-ös felmérés szerint a 12 legnépszerűbb honi regény egyike. Ebben írja: „Ne rázzuk a fejünket gőgös fölényességgel, s ne rángassuk közömbösen a vállunkat, hogy az önbírálat kellemetlen terhét lerázzuk: mi magunk is felelősek vagyunk ezért a világért.” (Dacára sikerének a Horn-kormány belügyminisztere, Kuncze Gábor még azt is megtagadta az idős írótól, hogy hazajöhessen meghalni.)
Takaró Mihály jelenkori irodalomtörténész tisztán látja a folyamatokat. Előadásain sosem rejti véka alá nézeteit: a nemzeti öntudatot akarják kiölni a magyar emberből. Látni kell, minden felfordulást, pusztítást a kultúrán keresztül készít elő a liberális világ. Úgy tartja, nagyobb eséllyel marad magyar, aki elől elzárják a nemkívánatos külső hatásokat. Tanárként ő csak azt hajlandó tanítani, ami építi a diákjait – ami rombolja, azt nem. Nem világpolgárokra, magyar öntudatú emberekre van szüksége a hazának.
Hallgassuk csak Kölcsey örök érvényű intelmeit! „Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? […] Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. […]; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.”
Magyar öntudat, ez ma a hívószó.
