Elgurult öt karika

Idén az egész sportvilág szomorú. Hisz az ember még mindig nagyon várja ezt az ötkarikás őrületet.

A behajtani tilos tábla erre a nyárra valószínűleg érvényben marad Fotó: Reuters

Száz évvel ezelőtt sem mentünk a nyári olimpiára. Megrendezték ugyan 1920-ban a játékokat, csakhogy a világháborúban vesztes országok nem kaptak meghívást. Az átpolitizált, igazságtalan döntés bennünket keserített el legjobban, hiszen Antwerpen helyett eredetileg Budapest lett volna az olimpia házigazdája. Bár akkor, Trianon évében nem erről szólt a magyar történelem… (Legközelebb 1940 lett a rendezési céldátum, el is készültek a tervek a sportlétesítmények felépítésére, de akkor meg a második világégés szólt közbe, két olimpia is elmaradt. Volt még egy sikertelen jelentkezésünk 1960-ban, majd hosszú időre lekerült a napirendről a budapesti játékok kérdése.)

Aktuálisan ez jutott az eszembe most, amikor a 2020-as naptár július 22-i dátumánál még ezt olvasom: „Tokió, olimpiai megnyitó” – csak hát ez a kalendárium még a járvány előtt készült. Idén senkinek sem lesz olimpia. Sem a veszteseknek, sem a győzteseknek. Talán majd jövőre, ha eltakarodik végre a vírus. Van idő a mélyszántásra.

Az 1960-as római olimpia volt az első, amelyikre már tisztán emlékszem: Kárpáti Rudolf, Parti János, Török „Béka”, Németh Feri… Még fekete-fehér tévén néztük, de én már színesnek láttam. Istenem! Újságíróként a montreali volt a legemlékezetesebb, 1976-ban. Kezdő slapajként a sportlapnál dolgoztam, az volt ám a tűzkeresztség! Az időeltolódás miatt négy mutációban csináltuk az újságot, izgultunk a mieinkért. Amikorra hazaszédelegtem a redakcióból, már melegen sütött a nap…

Aztán jöttek a rút bojkottolimpiák (1980, Moszkva; 1984, Los Angeles) – mire ment ezzel az acsarkodással a világ? Semmire. Sportoló is, szurkoló is veszített. Mindenki. Önmagunk vágtuk sebeinket. Előre tudni lehetett, hogy a bojkott nem oldja meg a világ bajait – ellenkezőleg, csak feszíti a húrt, sorsokat keserít meg, sportpályafutásokat tör ketté. (Jellemző, 2012-ben, a londoni olimpián a szervezők húsz kilométernyi 5000 voltos drótkerítéssel vették körbe a játékok helyszínét, az ötvenezer rendész mellé tizenhárom és fél ezer állig felfegyverkezett katona vonult a fővárosba, a Temzéhez parancsolták a haditengerészet legnagyobb hajóját, a légteret hat rakétaüteg védte, London fölé légi zárat rendeltek el, hárommillió térfigyelő kamera pásztázta a metropoliszt, hogy béke legyen. „Béke”.)

Tokió után, 2024-ben Párizsban lesz majd az olimpia, és ez megint fájdalmas nekünk. Fájó, mert jó esélyünk volt arra, hogy ezt az eseményt végre tényleg mi rendezhessük. Sportnemzetként egy nyári olimpiát. Csak hát ismét közbejött egy „háború”. Ebben az ütközetben azonban magyar – magyar? – ellendrukkerek álltak a túloldalon… („Hogyan lehet efféle extra költéseket tervezni, amíg komplett magyarországi régiók tartoznak az Európai Unió legnyomorultabb térségei közé?” – tette fel a „vajon hány lélegeztetőgépet lehetne ezért vásárolni” szellemiségű kérdését az akkori Népszabadság.)

Két éven át komolyan bíztunk a győzelmünkben, ám 2017-ben az új SZDSZ, az akkor alakult Momentum megtorpedózta a magyar reményeket. „A fáradtság ködén át is éreztük, hogy valami nagy siker részesei vagyunk” – emlékezett vissza nemrég Donáth Anna, a párt EP-képviselője arra a három évvel ezelőtti napra, amikor szavazataikkal sikerült a rivális Párizs kezére játszani az olimpiarendezés jogát. A Momentum aljas aláírásgyűjtése a rendezésre ugyancsak spekuláló franciákat szolgálta. A júdáspénz is tőlük érkezett… Ilyen világban élünk.

Az ókori olimpiákba nem szólt bele a politika, sőt… Erre az időre még a háborúskodás is szünetelt. Báró Pierre de Coubertin, az újkori játékok megteremtője a folytatást is így szerette volna, „A béke vagy te, Sport!” – írta Óda a sporthoz című költeményében. Béke? Régóta csak ábránd.

Idén az egész sportvilág szomorú. Hisz az ember még mindig nagyon várja ezt a szertelen, ötkarikás őrületet, úgy mindenestül. Miért? Mert hősökre vágyunk, berobbanó újakra, dacos régiekre. Fölemelő pillanatokra, villámló meg könnyes szemekre. Himnuszokra. Mert ilyesmitől lesz kerek a világ. És most nem igazán kerek…