Száz évvel ezelőtt sem mentünk a nyári olimpiára. Megrendezték ugyan 1920-ban a játékokat, csakhogy a világháborúban vesztes országok nem kaptak meghívást. Az átpolitizált, igazságtalan döntés bennünket keserített el legjobban, hiszen Antwerpen helyett eredetileg Budapest lett volna az olimpia házigazdája. Bár akkor, Trianon évében nem erről szólt a magyar történelem… (Legközelebb 1940 lett a rendezési céldátum, el is készültek a tervek a sportlétesítmények felépítésére, de akkor meg a második világégés szólt közbe, két olimpia is elmaradt. Volt még egy sikertelen jelentkezésünk 1960-ban, majd hosszú időre lekerült a napirendről a budapesti játékok kérdése.)
Aktuálisan ez jutott az eszembe most, amikor a 2020-as naptár július 22-i dátumánál még ezt olvasom: „Tokió, olimpiai megnyitó” – csak hát ez a kalendárium még a járvány előtt készült. Idén senkinek sem lesz olimpia. Sem a veszteseknek, sem a győzteseknek. Talán majd jövőre, ha eltakarodik végre a vírus. Van idő a mélyszántásra.
Az 1960-as római olimpia volt az első, amelyikre már tisztán emlékszem: Kárpáti Rudolf, Parti János, Török „Béka”, Németh Feri… Még fekete-fehér tévén néztük, de én már színesnek láttam. Istenem! Újságíróként a montreali volt a legemlékezetesebb, 1976-ban. Kezdő slapajként a sportlapnál dolgoztam, az volt ám a tűzkeresztség! Az időeltolódás miatt négy mutációban csináltuk az újságot, izgultunk a mieinkért. Amikorra hazaszédelegtem a redakcióból, már melegen sütött a nap…
Aztán jöttek a rút bojkottolimpiák (1980, Moszkva; 1984, Los Angeles) – mire ment ezzel az acsarkodással a világ? Semmire. Sportoló is, szurkoló is veszített. Mindenki. Önmagunk vágtuk sebeinket. Előre tudni lehetett, hogy a bojkott nem oldja meg a világ bajait – ellenkezőleg, csak feszíti a húrt, sorsokat keserít meg, sportpályafutásokat tör ketté. (Jellemző, 2012-ben, a londoni olimpián a szervezők húsz kilométernyi 5000 voltos drótkerítéssel vették körbe a játékok helyszínét, az ötvenezer rendész mellé tizenhárom és fél ezer állig felfegyverkezett katona vonult a fővárosba, a Temzéhez parancsolták a haditengerészet legnagyobb hajóját, a légteret hat rakétaüteg védte, London fölé légi zárat rendeltek el, hárommillió térfigyelő kamera pásztázta a metropoliszt, hogy béke legyen. „Béke”.)
