Tokió után, 2024-ben Párizsban lesz majd az olimpia, és ez megint fájdalmas nekünk. Fájó, mert jó esélyünk volt arra, hogy ezt az eseményt végre tényleg mi rendezhessük. Sportnemzetként egy nyári olimpiát. Csak hát ismét közbejött egy „háború”. Ebben az ütközetben azonban magyar – magyar? – ellendrukkerek álltak a túloldalon… („Hogyan lehet efféle extra költéseket tervezni, amíg komplett magyarországi régiók tartoznak az Európai Unió legnyomorultabb térségei közé?” – tette fel a „vajon hány lélegeztetőgépet lehetne ezért vásárolni” szellemiségű kérdését az akkori Népszabadság.)
Két éven át komolyan bíztunk a győzelmünkben, ám 2017-ben az új SZDSZ, az akkor alakult Momentum megtorpedózta a magyar reményeket. „A fáradtság ködén át is éreztük, hogy valami nagy siker részesei vagyunk” – emlékezett vissza nemrég Donáth Anna, a párt EP-képviselője arra a három évvel ezelőtti napra, amikor szavazataikkal sikerült a rivális Párizs kezére játszani az olimpiarendezés jogát. A Momentum aljas aláírásgyűjtése a rendezésre ugyancsak spekuláló franciákat szolgálta. A júdáspénz is tőlük érkezett… Ilyen világban élünk.
Az ókori olimpiákba nem szólt bele a politika, sőt… Erre az időre még a háborúskodás is szünetelt. Báró Pierre de Coubertin, az újkori játékok megteremtője a folytatást is így szerette volna, „A béke vagy te, Sport!” – írta Óda a sporthoz című költeményében. Béke? Régóta csak ábránd.
Idén az egész sportvilág szomorú. Hisz az ember még mindig nagyon várja ezt a szertelen, ötkarikás őrületet, úgy mindenestül. Miért? Mert hősökre vágyunk, berobbanó újakra, dacos régiekre. Fölemelő pillanatokra, villámló meg könnyes szemekre. Himnuszokra. Mert ilyesmitől lesz kerek a világ. És most nem igazán kerek…
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!