Mélyen erkölcstelen Soros örökkötvénye

A Soros György által javasolt örökkötvény a jövő generációk kizsákmányolását okozza.

A tőzsdespekulánsnak számos befolyásos szövetségese van Brüsszelben Fotó: Reuters

Úgy tűnik, hogy Soros Györgynek mindenről az jut eszébe, hogy az Európai Unió nagy összegű kölcsönt vegyen fel. Ezt láttuk az európai migrációs válság esetében, ezt tapasztalhatjuk most a Covid–19-pandémia esetében is. Szerinte az Európai Unió „könnyen, gyorsan és olcsón” hozzájuthat ezermilliárd euróhoz, ha örökjáradék-kötvényt bocsát ki. A tőzsde­spekuláns félszázalékos kamatfizetést javasol, ami azt jelenti, hogy ezermilliárd euró után az Európai Uniónak az idők végezetéig évente ötmilliárd eurót kell fizetnie a kötvényt megvásárló hitelezőknek.

Napjainkban az államkötvények útján történő hitelfelvétel erkölcsi szempontból semleges cselekedet. Azonban ez a rendkívüli javaslat morális kérdéseket is felvet.

Minden államkötvény a tartós eladósodás súlyos kockázatát hordja magában. Az adósság biztos, miközben a remélt gazdasági, társadalmi, járványügyi megújulás vagy sikerül, vagy nem. Az utóbbi esetben az adott állam sokkal rosszabb helyzetbe kerül, mintha nem vett volna fel hitelt. Tehát míg a klasszikus államkötvények esetében a hosszú távú eladósodás esetleges, addig az örökkötvények esetében ez előre látható és szükségszerű.

A klasszikus államkötvények esetében a kötvényt kibocsátó, majd visszavásárló állam, illetve társadalom döntően ugyanazokból a természetes személyekből áll. Azaz a hitelt felvevő és élvező emberek alapvetően ugyanazok, mint akik a futamidő végén törlesztik a hitelt. Ezért itt nem merül fel a másoknak okozott szándékos károkozás kérdése, mivel nemcsak jogi, hanem erkölcsi szempontból sincsenek „mások”. Egészen más a helyzet azonban a végtelen futamidejű államkötvények esetében. Itt már egyértelmű különbség van a hitelt felvevő és élvező, illetve a hitelt csak törlesztő generációk között.

Amikor az Európai Unió örökkötvényt bocsát ki, akkor azonnal nagy összegű pénzhez jut, amit az aktuálisan létező generációk élveznek, miközben ennek az élvezetnek a költségeit ráterhelik a jövő generációira. Ez nyilvánvalóan ellentétben áll a fenntartható fejlődés eszméjével, amely azt hangsúlyozza, hogy a jelen igényeinek kielégítése nem foszthatja meg a jövő generációit a saját szükségletei kielégítésének lehetőségeitől.

Az örökkötvény azonban nemcsak a fenntarthatósággal, hanem a klasszikus liberális felfogással is szemben áll. Ugyanis ez egy olyan pénzügyi konstrukció, amelynek során mi (az Európai Unió aktuális generációi) másoknak (az Európai Unió jövő generációinak) előre láthatóan, biztosan és szándékosan kárt okozunk. A másoknak való szándékos károkozás pedig nyilvánvalóan erkölcstelen viselkedés.

Ezt nemcsak az evangéliumi aranyszabály tiltja, hanem a klasszikus liberális jogfilozófia is. Sőt ezen nézet szerint az állam létének az egyetlen oka és célja, hogy az embereket megvédje a szándékos károkozástól. „Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet egy civilizált közösség bármely tagjával szemben – akarata ellenére – erőszakot alkalmazni, mások sérelmének megakadályozása.” Ezt írja John Stuart Mill A szabadságról című könyvében. Az örökkötvényt kibocsátó állam viszont nemhogy nem védi meg a jövő generációit ettől a kártól, hanem ő maga szándékosan kárt okoz nekik.

Ha ezt a válságot az elkövetkező generációk terhére oldjuk meg, akkor korlátozzuk a jövő generációk mozgásterét. Senki sem hiheti, hogy a Covid–19 az utolsó válság. Például ha harminc év múlva egy még nagyobb világjárvány tör ki, akkor a leszármazottaink már sokkal rosszabb feltétellel kezelhetik azt a válságot, hiszen mi már egy jelentős fizetési kötelezettséggel előre megterheltük őket. A Soros György által javasolt örökkötvény a jövő generációk kizsákmányolásán túl még a következő négy erkölcsi problémát is hordozza.

Az Európai Unió ezzel a konstrukcióval minden likvid pénzt felszív a világban, így más, esetleg rosszabb helyzetben levő kontinensek és országok hitelhez jutását nehezíti meg.

Ha a járvánnyal összefüggő válságot a jövő eladósításával oldjuk meg, akkor a következő válságokat is így fogjuk megoldani, hiszen már cipeljük ennek a válságnak a pénzügyi terheit. Tehát a pénzügyi rendszerünk egyre inkább a jövő generációk kizsákmányolására fog épülni.

Nemcsak a konstrukció, hanem annak óriási volumene is problematikus. Ilyen mértékű kötvénykibocsátás járulékos következményeként kialakul egy új pénzügyi arisztokrácia, amelynek nincs más dolga, mint a kamatok begyűjtése. Ebben az új világrendben a nagytőkések kasztja az idők végezetéig egy múltbéli szolgáltatás jogán kap jelentős összegeket a tagállamoktól. Ez tulajdonképpen egy új feudalizmust eredményez, ahol a pénz mindenféle ellenszolgáltatás nélkül áramlik az európai tagállamoktól és így az európai adófizetőktől (az új adósrabszolgáktól) az új pénzügyi arisztokráciához.

Az örökkötvényeket kibocsátó, ezért még jobban eladósodó európai tagállamok szuverenitása és demokratikus berendezkedése is veszélybe kerül. Tegyük fel például, hogy a jelenlegi olasz kormány részt vesz ebben a projektben, ugyanakkor a következő kormány felhatalmazást kap az olasz emberektől arra, hogy lépjen ki az euróövezetből vagy magából az Európai Unióból. Ezt a népakaratot felülírhatja a hitelezők akarata, amely így bürokratikus eszközökkel megtiltja a valutaváltást vagy a kilépést. Ezután az unió vezetése bármit megtehet Olaszországgal és a többi örökkötvényes tagállammal, hiszen azok intézményes módon meg lesznek fosztva a kilépés lehetőségétől.

Míg az örökkötvény kibocsátása előtt a tagállamok önként és saját érdekeiktől vezérelve voltak, addig a kötvény kibocsátása után pénzügyi és jogi kényszerek miatt lesznek az Európai Unió tagjai. Így az EU a tagállamok kölcsönösen előnyös szövetségéből végérvényesen átalakul egy Brüsszelből irányított bürokratikus birodalommá.

A szerző egyetemi docens