Német csizma a lengyelek torkán

Varsó egy mindent elsöprő német bombázás után 1939. szeptember 27-én megadta magát: majd a lengyel katonai ellenállás összeomlott, és az utolsó, ellenállást tanúsító lengyel egységek október 6-án megadták magukat.

Lengyelország megszállásának magyar vonatkozása, hogy a magyar kormány a német területi ígéretek ellenére sem volt hajlandó részt vállalni a hadműveletben, sőt a megszállást követően lengyel menekültek tömegeit fogadtuk be. A lengyel emigráció olyan jól megtelepedett hazánkban, hogy amikor 1944. március 19-én Magyarországot megszállták a németek, a Gestapo kiépült lengyel ellenállási hálózattal – rádióállomással, irodákkal – találkozott Budapesten. Jellemző módon azonban a ’39-es német agressziónak akadtak hazai kiszolgálói is, akik a germán erő hódolatának oltárán a hagyományos lengyel–magyar barátságot is készek voltak feláldozni.

Oláh György, az Egyedül Vagyunk szerkesztője úgy kommentálta a háború kitörését, hogy „a fehér [lengyel] sas, melynek gőgjéhez voltaképpen csak a monokli hiányzott, vérszegény, rosszul táplált, nyugtalan madár volt”, s így a „természeti rendből” következett bukása. Az effajta lelkesedés az európai nagyhatalmak iránt minden oldal részéről felesleges volt. Mein Kampfjában Hitler egyértelműen alsórendű népként utalt a lengyelekre, országukat francia bábnak nevezve, és ismert, hogy a magyarokról sem vélekedett jobban. Ám Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter okkal írta fel naplójába szeptember 1-jén, hogy „a franciákat nem érdeklik az idegen országok és a messzi népek”, ahogyan a briteket sem. Ugyan Franciaország és Nagy-Britannia szeptember 3-án hadat üzent Németországnak, azonban a következő nyolc hónapban lényegében semmit nem tettek Németország ellen. Mint a történelemben oly sokszor, Kelet-Európa hiába várt a nyugati segítségre.

Alfred Rosenberg birodalmi vezetővel beszélve Hitler szeptember 29-én kijelentette, hogy a lengyelek „vékony német réteg”, alatta pedig „borzalmas zsidó massza”. A Führer október 17-én tűzte ki célul, hogy a lengyel zsidókra és a lengyel elitre egyaránt le kell csapni. Mint Saul Friedländer könyvében részletezi, lengyelek ezreit végezték ki, további ezreket küldtek Németországba kényszermunkára, másokat pedig a főkormányzóság területére toloncoltak. Hogy a nagy tisztogatási akciók egyikét idézzük: 1939 novemberében a krakkói Jagelló Egyetem 183 professzorát tartóztatta le a Gestapo, majd a sachsenhauseni koncentrációs táborba vitték őket. Friedländer szerint Hitler a „gyarmat” szót használta Lengyelországra. Ezek mellett lényeges, hogy Leni Yahil történész szerint Hitler sosem titkolta, hogy Lengyelország lerohanása csupán az első lépés volt a Nyugat leigázása felé. Hitlernek hasonlóan fontos volt a megszállt terület megtisztítása a kapitalizmus hordozójaként látott zsidóságtól.

A háború előtt 3,3 millió zsidó élt Lengyelországban, a teljes népesség közel tíz százaléka. Az antiszemitizmus általánosan jellemző volt az időszakra, 1934-ben visszavonták azt az 1919-es ígéretet, amelyet a kisebbségi jogok tisztelete mellett tett a Lengyel Köztársaság. A pogromok gyakoriak voltak a húszas évek Lengyelországában, az egyetemeken és a főiskolákon numerus clausust vezettek be. Azonban a helyzet ennél bonyolultabb, hiszen a lengyel zsidó lakosság többsége a háború előtt a konzervatív ortodox vagy cionista irányzatot követte és politikailag a fennálló rendszert támogatta.

Nem is véletlen, hogy lengyel cionisták Józef Pilsudski halálát követően erdőt neveztek el a lengyel politikusról Palesztinában, de lengyel–cionista tárgyalásokon még az a terv is felmerült, hogy Lengyelország vegye át Palesztina kormányzását a britektől, és tegye azt „lengyel gyarmattá”. Lengyelország 1939 szeptemberében továbbá zsidó katonákat képezett ki, hogy azok kivívják az önrendelkezést a britektől Palesztinában.

Dawidowicz könyve szerint Reinhard Heydrich, a Gestapo feje szeptember 21-én adott utasítást a lengyel zsidók kitelepítésére az annektált területekről. A főkormányzóság területén kiutasították a zsidókat a kisvárosokból és falvakból, és a nagyvárosok gettóiba költöztették őket. Hans Frank főkormányzó rendeletet hozott a karszalag viseléséről, illetve elkezdték kényszermunkára vinni a zsidókat, a spontán gyilkosságok is megkezdődtek, és felállították a zsidó tanácsokat a németekkel való érintkezés lebonyolítására. A megszálló német csapatok nyilvános akasztásokat és megalázó közterületi kínzásokat rendeztek a zsidók ellen, továbbá zsinagógákat gyújtottak fel.

A fentiek összetett képet adnak Lengyelország német megszállásáról, ám érdekfeszítő, hogy a lengyeleknek így is mennyire rosszul sikerült kommunikálniuk hazájuk második világháborús történelmét a széles nyilvánosság előtt. Konstanty Gebert lengyel zsidó újságíró okkal jegyezte meg 2014-es tanulmányában, hogy a lengyel sértettség bizonyos kérdésekben jogos: elvégre valóban nem lehet lengyel állami kollaborációról beszélni, valóban nem volt lengyel Quisling, és valóban meghalt több mint hárommillió lengyel a második világháborúban. Ennek ellenére azoknak is igazuk van, akik felhívják a figyelmet: a német megszállás alatt igenis akadt példa kollaborációra a civil lakosság részéről. Ez az összetett helyzet máig vita tárgya a lengyel és más nemzetek történelemképe között.

A szerző történész, publicista