Niedermüller és a kettős beszéd

Ha Niedermüller és az őt mentegetők egy egységes és egészséges társadalmi reakcióval szembesülnek, akkor talán nem mernek továbbmenni azon az úton, amelyen elindultak.

A DK-s polgármester többször is szembefordult a többségi társadalommal. Fotó: MTI Fotó: Balogh Zoltán

Az elsőt nevezzük helyzetbe hozásnak.

Ez a kettős mércéből következik, ugyanis a fősodratú sajtó az elmúlt években folyamatosan azt sulykolta, hogy Magyarországon rasszizmus, antiszemitizmus, kirekesztés és populizmus van, a magyar kormány pedig nem csupán teret enged ennek, hanem asszisztál is ehhez. Sikerült felépíteni egy olyan önműködő képzettársítási rendszert, amely – az aktuá­lis sajtótermék vérmérsékletének megfele­lően – automatikusan rendeli hozzá Magyarországhoz és a politikai vezetéshez az autoriter, xenofób, antiszemita, nem demokratikus és még sorolhatnánk, milyen jelzőket. Bizonyos sajtótermékeknél ezek már eposzi jelzőknek számítanak, a magyar kormány minden egyes említésekor automatikusan belekerülnek a szövegbe. Az külön megérne egy vizsgálódást, hogy ezeket az újságírók maguk írják bele vagy a cikkek publikálása előtt a szerkesztők teszik hozzá, de a végeredmény szempontjából mindegy is.

Ami viszont lényeges, az az, hogy ezzel párhuzamosan felépült a politikát fekete-fehérnek bemutatni igyekvő sémák alapján az a képzettársítás, hogy a magyar ellenzéki oldal, különösen a baloldali és liberális politikusok a jók, a demokratikusak, akik harcolnak a rasszizmus, a kirekesztés minden formája ellen. Ennek egyébként láthatóan ügyesen feleltek és felelnek meg a balliberális európai parlamenti képviselők, akik magukra öltötték ezt a védelmező és bátor elnyomott szerepet. Érdemes a cikk elején a Niedermüller Pétertől származó idézetekre gondolni. Ez az egész egy mesterségesen felépített kép: egy vagy-vagy. Éppen ezért nem fér bele az, ha a jóknak beállított szereplők bizonyulnak rasszistának, kirekesztőnek vagy uszítónak. Nem illik a képbe, csak zavart okoz, ezért el kell hallgatni – ez az, amit látunk most a nyugati főáramú sajtóban.

S hogy miért használtam ezzel kapcsolatban a helyzetbe hozás kifejezést? Azért, mert ezzel tudatosan hátrányban igyekeznek tartani a konzervatív oldalt és folyamatosan felértékelni a balliberális oldalt. Azért is használtam minden esetben a nyugati főáramú sajtó kifejezést, mert ez a mesterséges kép építésében és fenntartásában való aktív közreműködés ugyanúgy igaz a magukat baloldali, „független” vagy éppen konzervatív médiu­moknak tartók esetében is.

A második stratégiai megfontolást nevezhetjük a szélsőbalos kommunikáció és viselkedésminták meghonosításának is. Sokat idézett tény, hogy baloldali pártok támogatottságában az elmúlt évtizedben negatív trend figyelhető meg, egyre kevesebb szavazójuk van. Ennek számos oka van, az azonban egyértelmű, hogy minden érintett párt ezt meg szeretné fordítani. Egyre többen próbálkoznak egyfajta szélsőbalos stratégiával. Ennek lényege az, hogy szélsőséges viselkedéssel, extrém kommunikációval igyekeznek felhívni magukra a választók figyelmét – bízva abban, hogy ettől ők megbízhatóbb és cselekvőképesebb erőnek bizonyulnak majd a választók szemében.

Az amerikai elnökjelöltségre áhítozó Bernie Sanderstől kezdve a brit munkáspárti Jeremy Corbynon át egészen a két éve a német politikában szerencsét próbáló Martin Schulzig igen hosszú listát tudnánk összeállítani azokról a politikusokról, akik szélsőséges kommunikációs vagy viselkedési elemeket alkalmazva igyekeztek és igyekeznek nagyobb támogatottságra szert tenni több-kevesebb – de csak a felsorolt nevek alapján inkább kevesebb – sikerrel. Ennek a szélsőbalos stratégiának bizonyos elemeit már láthattuk Budapesten: érdemes az MTVA-székházban történt eseményekre gondolni, amikor is az agresszív, botrányos viselkedésnek egyértelműen a figyelemfelkeltés, új támogatók szerzése és tüntetések elindítása volt a célja.

Végezetül elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol a két említett stratégia összeér. Ezt pedig úgy foglalhatnánk össze, hogy minden, ami igazán konzervatív, az radikális, de minden, ami baloldali, még ha baloldali radikális is, az nem radikális, sőt az teljesen rendben van. Ha mégis átlépne egy határt, akkor egyszerűen nem szabad beszélni róla – s ezzel minden meg is van oldva. Stílszerűen ismét egy Niedermüller-idézettel élnék: „A valóság persze nem érdekli azokat, akik gyűlölet- és félelemkeltéssel akarnak hatalmat szerezni vagy azt megtartani. Megoldásaik nincsenek, de mindent megtesznek, hogy másokat is megakadályozzanak a megoldások végrehajtásában. A hazug demagógok azonban vereségre vannak ítélve.” Hát így legyen!

De mit tehetünk ennek érdekében? Niedermüller Péternek megvolt a lehetősége, hogy ugyanazon a platformon, az ATV nézői előtt bocsánatot kérjen a szavaiért. Ezt ő elutasította. Tartja magát az eredeti állításához. Sőt ebben támogatókra lelt Gyurcsány Ferenc és Karácsony Gergely személyében, akik nyilatkozataik­kal igyekeztek mentegetni a DK-s politikust.

Ebben az esetben nem a megbocsátás és feledés a megfelelő viselkedés azoktól, akiket a kerületi polgármester a szavaival megsértett. Hanem az emlékeztetés és a téma folyamatos szinten tartása nyilvánosan és baráti beszélgetésekben egyaránt.

Nem szabad, hogy az egyébként fontos és láthatóan sikeres demonstráció érzelmi feloldódást hozzon, és ezzel magunkban pontot tegyünk az ügy végére. De nem szabad szélsőségre szélsőséggel reagálni sem, mert az azt a látszatot kelthetné, mintha az ellenoldalnak igaza lenne. Ezután is írni, beszélni és beszélgetni kell erről. Kimérten, megfontoltan, tényszerűen, de az igazság mellett kíméletlenül elkötelezetten.

Nem szeretek ilyen témákkal foglalkozni. Írni sem szeretek róluk. Ki szeret? Mégis szükséges. Ugyanis, ha Niedermüller és az őt mentegetők egy egységes és egészséges társadalmi reakcióval szembesülnek, akkor talán nem mernek továbbmenni azon az úton, amelyen elindultak.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője