Szerelem, szeretet és szexualitás

A liberális propaganda a szerelem szabadsága után aztán elkezdte követelni a szex szabadságát is.

Ásotthalom, 2016. december 10. A Magyar LMBT Szövetség demonstrációjának résztvevõi Ásotthalmon 2016. december 10-én. MTI Fotó: Rosta Tibor Fotó: Rosta Tibor Forrás: MTI/Rosta Tibor

Az elmúlt ötven év legnagyobb ideológiai projektje volt, hogy a szexuális tárgyválasztást és a szexuális diszfunkciókat tegyék meg az emberi identitásválasztás alapvető fundamentumának. Ennek a projektnek a során három teljesen különálló fogalom teljes összekeverése is lezajlott. A magyar nyelv igen bölcsen, külön szóval jelzi a különböző nemű emberek egymás iránt érzett, tartós euforikus vágyát, szerelemnek hívja, és más szót használ a két ember közötti, nem alapvetően szexuális tartalmú, vonzó, pozitív, altruista érzésre, a szeretetre. A szex szót pedig a korábbiakban szintén igen korlátozott értelemben használtuk, nemcsak az élvezetekhez, hanem sokkal inkább a szaporodáshoz volt köze.

Az utolsó két évtizedben viszont sikerült azt elérni, hogy a három kifejezés eredeti értelme teljesen eltűnjön, összemosódjon, és olyan kifejezések jöjjenek létre, amelyeknek már csak jogi és ideológiai jelentése van, és nem a valódi emberek közötti valódi kapcsolatokat megragadó.

Eredeti értelmükhöz ragaszkodva könnyű belátni, hogy mennyire fontos elválasztani és racionálisan használni ezt a három szót. Ha a szerelem valódi, gyakorlati fogalmát vizsgáljuk, sajnos sokszor igaz az, hogy nem szeretjük valójában azt, akibe szerelmesek vagyunk. A szerelem idealizál, extázisban tart, sokszor az érzés fontosabb, mint a szerelem tárgya, akinek valójában kevés köze van ahhoz, amit a másik érez. Kultúránk egyik legnagyobb kihívása, amelynek már a szerelmi házasság, sőt az utóbbi harminc évben csupán a szerelem szexuális beteljesülése a fő toposza, hogy mit kezdenek egymással a felek a szerelem elmúlása után.

Hatalmas és destruktív hazugság a szerelem és a szeretet szót egymással összekeverve használni. Sajnos nem tanítjuk meg szeretni a következő generációkat, nem mutatjuk meg nekik, milyen szerethetőnek lenni és miként szeretünk meg valakit. Nagyon sokan azt hiszik, hogy a szerelemből jön és következik a szeretet is. Nem tudják, hogy a szerelem elmúlik, a szeretet nem.

A liberális propaganda a szerelem szabadsága után aztán elkezdte követelni a szex szabadságát is. Szerintük a szerelem együtt jár a szexualitással, akkor és ott, ahol ezt az érintettek akarják.

A kultúránk az életkori korlátokkal, a fiúk és lányok közötti kapcsolattal határozottan szabályozta eredetileg azt, hogy miként épülhet fel egy szerelem és egy testi kapcsolat. A hatvanas évekig egész Euró­pában a nők és a család biztonsága felől közelítettek ehhez. A nő és nem mellesleg a férfi és a gyerekek is családi, nagycsaládi keretek között vannak biztonságban, így biztosítható az egyén és a „vérvonal” fennmaradása a leghatékonyabban.

Minden kultúra megpróbálta valahogy kezelni a férfiak és a nők biológiai különbségéből eredő egyensúlytalanságokat. A ­biológiai, reprodukciós „erőforrások” elosztásában szükségszerűen jelen lévő egyensúlytalanságokat, aránytalanságokat a nemek és é­rtelemszerűen az egyének között is valahogy kezelni kellett, mert annak hiányában a közösségek, törzsek, hordák már rövid távon elpusztultak. A közvetlen túlélés parancsa volt a legerősebb.

Ebben a rendszerben a szerelem, a szeretet és a szabad szexualitás nem volt értelmezhető mint jog, csak mint szerencse. Egy kulturális változásban vagyunk, amely az emberek közötti szexuális vonzalmakra és aktuális érzelmekre akarja alapozni a társadalom működését. Meg akarja szüntetni a biológiai családot, a természetes szaporodást, a helyben szokásos vallásokat, és nem mellesleg Európa teljes lakosságának eddigi teljes kulturális hagyatékát is meg akarja semmisíteni.

A szexuális forradalom elképesztő módon devalválta a szeretni szó jelentését. Pontosan olyanra, ahogy azt most az LMBTQ- (vagyis minden heteroszexualitáson kívüli) csoportok használják, és amely használatot éppen most teszik kötelezővé Észak-Amerikában és Nyugat-Európában.

A szeretet egyrészt kötelező, függetlenül a privilegizált emberek és csoportok szerethetőségétől, másrészt a szexualitás is a szeretet kifejezésének része. A random (nem heteroszexuális) vágykielégítést egy másik entitással egyszerre definiálják, fizikai és/vagy lelki kielégülést szolgáló, kereső tevékenységnek, vagyis szeretetnek, szerelemnek és szexnek, szeretkezésnek.

A szerelem nem szeretet, a szeretet nem szexualitás, még a szerelem sem jelent feltétlenül közvetlenül szexualitást. Hatvan-hetven évvel ezelőtt még abnormálisnak tekintettek mindent, ami csak az örömszerzést szolgálta és nem vezethetett közvetlenül el a fogantatáshoz. Ma gyakorlatilag azért folyik az ideo­lógiai egészpályás letámadás, hogy minden szexuális célú tevékenység normális legyen, kivéve azt, aminek célja a szaporodás, egy új élet létrehozása.

Amikor az LMBTQ-csoportok arról beszélnek, hogy sokan nem szeretik őket, akkor teljesen igazuk van. A való világban ugyanis sohasem merült fel a kommunista diktatúra első évtizede óta, hogy kötelező lenne szeretni embereket vagy embercsoportokat. Továbbá szerelmesek sem leszünk beléjük sem csoportosan, sem egyenként, továbbá nem tekintjük szexualitásnak azt, amit ők annak tekintenek és akként művelnek. Csoportként nem is tehetnek semmit azért, hogy megszeressük őket, mert ez már önmagában értelmezhetetlen követelés. Egyenként lehetne őket megszeretni, de ahhoz meg az kellene, hogy ők hangosan és agresszíven ne iratkozzanak ki a normalitásból, és ne követeljék azt, hogy fogadjuk el őket olyan agresszívnek és destruktívnak, mint amilyenek.

A látható LMBTQ-csoportok azonban nem fedik le azt a lakosság egy-két százalékát kitevő embert, akiknek a szexuális tárgyválasztása, illetve az identitása vagy a kielégülés elérésének a módja eltér azokétól, akiknél ez reprodukciós szempontból releváns. Vagyis azokétól, akik a saját biológiai utódaikat akarják felnevelni.

A szakadék ott van, hogy a militáns ­LMBTQ-csoportok egy új normalitást akarnak létrehozni, amelyben ők a normálisak és a heteroszexualitás és a természetes szaporodás a deviancia. Gondoljunk bele, olyan futóbolondok szemetelik tele a netet, akik „örökbefogadással” vagy béranyasággal akarják kielégíteni az egyébként tagadott gyermek utáni vágyukat. Miközben hevesen ellenzik például környezetvédelmi okokból a párok gyermekvállalását, vagy azért, mert az tönkreteszi a nők karrierjét.

Társadalmunk nem heteroszexuálisokra és a többiekre oszlik, hanem olyanokra, akik a heteroszexualitást tartják normálisnak és azokra, akik meg nem.

Csakhogy a homoszexuálisok és az egyéb nem normális szexuális tárgyválasztású vagy identitású emberek jelentős része is az előbbi csoportba tartozik. Mert például fájdalmas tapasztalata az, hogy a társadalmi körülményektől függetlenül mennyire nehéz megélni, hogy közben az összes többi biológiai hajtóerő normálisan működik az emberben. Ugyanúgy akar gyermeket, családot, intimitást, mint bárki más. Ezeknek az embereknek a jelentős része megéli, hogy mitől fosztotta meg az egyéni életsorsa, de nem kívánja ennek ellenére ezt a következő nemzedékekben normává emelni, hogy ezáltal jusson hozzá a normalitás illúziójához.

A világ nem igazságos, amit a sors elvesz, azt a jog és egy ideológia sem adhatja vissza. Iszonyatos nyomás nehezedik ránk, hogy meghajoljunk néhány ezreléknyi szerencsétlen akcionista nyomása előtt, akik a szexuális defektusuk és a személyiségzavaruk alapján akarják megváltoztatni a világot. De sokkal súlyosabb probléma az, hogy az elvileg pszichiátriai megbetegedésektől nem szenvedő liberálisok partnerek ebben a destrukcióban, és ugyanúgy gyűlölik a normalitást, mint azok, akik betegségük okán nincsenek a belátóképességük birtokában.

Ami őrület, az őrület, és aki őrült, az őrült. Ebben ráadásul rendszer sincs, csak káosz, és sajnáljuk, hogy az ostobáknak, az őrülteknek, a gonoszoknak rosszulesik, ha megmondjuk nekik, hogy azok. Ezen az alapon sem lehet megtiltani a szabad beszédet.

A szerző szociológus

(A borítóképen a magyarországi LMBT Szövetség demonstrációjának résztvevõi Ásotthalmon 2016. december 10-én. Fotó: MTI/Rosta Tibor)