A magyar társadalomhoz

Negyedfél hónapi kényszerpihenő némasága után ismét megjelenünk és megszólalunk a magyar nyilvánosság arcvonala előtt. Negyedfél hónappal ezelőtt összeomlott alattunk az a szószék, amelyet tizennyolc esztendővel azelőtt a magyar közélet legtiszteltebb alakjai élükön a második Andrássyval építettek a magyar gondolat el nem múló evangéliumának hirdetésére. Tizennyolc küzdelmes és viszontagságos év krónikájának nem a legdicstelenebb fejezete az a drámai, gyakran magányos harc, amelyet közéletünk erkölcsi és szellemi felfrissítéséért, a nemzeti társadalom belső megigazulásáért, a magyar nép szociális felszabadításáért s nemzetünk történelmi gondolatáért vívtunk, mi idősebbek, évről-évre gyérülő sorainkkal s az utánunk következő fiatalabb nemzedék, hogy kitöltse azokat a hézagokat, amelyeket a halál kaszája vágott harci rendjeinkben. Ez a szószék, amelyhez annyi gondnak, bánatnak, örömnek, idegfeszültségnek, agytöredelemnek, szívszorongásnak, egykor boldogabb fiatalságnak, majd érettebb férfiúságnak emléke, élménye, büszke reménye és csalódása kötött engemet és legjobb bajtársaimat, hirtelen egy titokzatos földrengés érintésére omlott össze alattunk. De csak a dobogó tűnt el, a katedra. A közönségünkkel való érintkezés megszokott és szeretett instrumentális készségétől váltunk el, de nem foszthatott meg bennünket senki és semmiféle hatalom, hogy a helynek, de nem a helyzetnek változása mellett is a kötelességteljesítésnek ugyanazon nyugodt és derült öntudatával folytassuk most megszakított munkánkat, mint aminő hittel és kötelességgel tették azt valamikor azok a prédikátorok és professzorok, akiket a zsarnoki hatalom elűzött ősi alma matereikről és szószékeikről, hogy elmenekült iskoláik és üldözött igéik ideiglenes otthont kapjanak az erdélyi szabad egyházak vendégbarátságának hajlékaiban. Mi is csak addig voltunk némaságra ítélve, ameddig szerény anyagi eszközökkel új szószéket nem tudtunk emelni amaz igék és eszmék hirdetésére, amelyek elválaszthatatlanok a mi életünk értelmétől, s amelyek létünk szellemi tartalmát alkotják. Most, amikor a kényszerű némaság hónapjai után ismét szóhoz jutottunk, legyen az első ünnepélyes kijelentésünk az, hogy szellemünk kifejtésének e lap hasábjain nincs más korlátja, mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk. Azt tartom, hogy azokban a zord, válságos s nem csekély veszélyekkel járó időkben, mint aminőket élünk, semmire sincs égetőbb és nagyobb szüksége ennek a szegény, meghajszolt, megzavart, elgyávult magyar társadalomnak, mint a független lelkiismeret bátor és bátorító hangjára, amely nem retten meg a múló indulatok őrületétől, amely nem logikán és értelmen túli térségeken tébolyog, amely nem hagyja magát túlüvölteni egy irracionális lelki számum morajlásától, s amely nem fut életbiztosításért valamely divatos szekta főnökéhez a maga vakrémületében. Tisztában vagyunk ugyan Deák Ferenc szavaként a közhangulat hatalmával, s tudjuk, hogy válságos időben oly erő az, amely vagy elsodor, vagy eltipor. De éppen Deák Ferenctől tanultuk azt is, hogy a közhangulat fölött is van egy nagyobb hatalom: s ez az önlelkiismeretünk.
Lehet, sőt egészen bizonyos, hogy az általános fejetlenség és a közrémület napjaiban sok-sok ezer magyarnak hiányzott a mi tiszta, érces, világos és férfias szavunk vox humana-ja. A hozzánk érkező levelek tömege annyi szeretetet, hitet, bizalmat és biztatást árasztott reánk, hogy egy magasabb kötelességnek teszünk eleget, amikor legyőzve az új kezdés erőfeszítésének múló keserveit és nehézségeit, legyőzve a minden harctól irtózó emberi kényelemszeretetet s szakítva a méltósággal párosult visszavonulásnak cicerói örömével, újból tollat ragadunk. Ha csak egyéni érdekeink lebegtek volna szemeink előtt, mi se lett volna könnyebb és előnyösebb reánk nézve, mint elfogadva egy befejezett ténynek reánk kényszerített némaságát, biztonságát és nyugalmát: mi is elhúzódunk a magánélet otiumába, elkerülve a dulakodások porát-szennyét, el a nyílt- és orvtámadásokkal járó megpróbáltatások terheit, el a polgárháború-szerű ellentétek rianásait s az óvatosok és a meglapulók bölcs opportunizmusával kikerüljük a zivatarokat. De egy magasabbrendű kötelesség a magyar közélet romló bástyáira szólított bennünket. Ez a negyedfél hónap meggyőzött bennünket arról, hogy egy történelmi parancs sorsküldötte szolgái vagyunk. Hiszen nincs senki, aki a mi érzéseinket érezte, aki a mi gondolatainkat elgondolta, aki a mi cselekedeteinket véghezvitte volna. Meg vagyunk rendülve a feladat nagyságától s erőink fogyatékosságától. De ha Isten reánk tette ezt a terhet, nem bújhatunk ki alóla, még ha össze is kellene roskadnunk hordozása alatt. Magasan tartjuk a szövétneket, ameddig át nem adhatjuk azt méltóbb ivadékok kezébe.
Negyedfél hónapi hallgatás után most nem azért szólalunk meg, hogy írásunkkal vagy hallgatásunkkal elhazudjuk a magyarság sorskérdéseit. Nem volna értelme és indoka létünknek, ha kitérnénk az úgynevezett kényes vagy nehéz kérdések elől csak azért, mert a velük szemben való állásfoglalás ezekben a lazagyeplőjű hónapokban némi kockázatot jelent. Nem élünk olyan időket, amikor megengedhetnénk magunknak azt a fényűzést, hogy egyéni kényelmünk vagy egzisztenciális érdekünk tanácsára hallgassunk.
Nem fogunk tehát kitérni a zsidókérdés elől sem. Errenézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más parancsoló tekintet, mint a fajmagyarság megdönthetetlen felsőbbségének szerves és intézményes megalapozása, mely arra kell, hogy ösztönözzön bennünket, hogy a gazdasági, társadalmi és szellemi közélet minden stratégiai pontja az államnép elidegeníthetetlen tulajdonjogát alkossa. De ha abszurdumnak tartjuk, hogy struccmadár módjára, fejünket porba dugva, mindent letagadjunk vagy elhallgassunk, ami a klasszikus liberalizmus tanrendszerébe ütközik, még méltatlanabb képtelenségnek tartjuk, hogy ennek az egyetlenegy kérdésnek baziliszkusz-szeme igézze vagy igázza le egész nemzedékek szemléletét, eszmélkedését és akcióképességét. Mert tudjuk meg, hogy nemcsak a zsidó imperializmus fenyegeti a magyarság létérdekeit.
Tisztában vagyunk vele, hogy egy nemzetet gyakran saját vak ösztönei ellen is kell vezetni. A nép szava csak a forradalmi ideológiák mámorvilágában volt Isten szava. Olyan időkben azonban, mint aminőket ma élünk, ezekből az ideológiai vagy frazeológiai tivornyákból sokkal inkább kihallatszik a mob üvöltése, mintsem a szeráfi hang. A Szentlélek nem a csőcselék dúlt obskurantizmusában lakik, hanem a vezető értelmiség elitjének világosságában. Azt is tudjuk, hogy a gondolkodásból kifejtett politikai meggyőződés, különösen rendhagyó időkben ritkán tud sikerrel versenyezni a tömegek nyers indulataira spekuláló bujtogatással. A célszerűségbe vetett hit egymaga nem képes megküzdeni a szenvedélyek fellázítására sandító agitációval, amely az esztelenség mindenféle miazmájától megmérgezett légkörbe akarja áthelyezni a politikai tevékenységet. Az önuralom, a fegyelem, a mértéktartás, különösen válságos időkben a nemzeti társadalomnak éppoly tevékeny, de sokkal termékenyebb megmozdulása, mint az indulatok szabad tombolása.
Az a reformpolitika, amelyen a magyar közélet elindult, súlyos orvosi beavatkozást jelent társadalmunk struktúrájába. A műtéthez pedig nem a gyűlöletnek hályogos szeme és indulattól reszkető keze kell, hanem hideg agy és forró szív. A haza törvényei, bizony gyakran ridegek. Nem lehet tűrni azt, hogy néhány politikai siheder, néhány fejletlen értelmű uszító összetévessze a kocsma gőzét a magyar géniusz ihletének szent forrásával. Nem lehet tűrni azt, hogy akkor döntsék reánk a trianoni Magyarország szükségbarakkját, amikor világszerte a nagy nemzetek fogcsikorgató erőfeszítéseket végeznek hatalmuk totális fokozására az élethalálharcra való felkészülés esélyeinek megjavítása céljából.
Nem hirdetünk tehát földforradalmat sem. Az ínség és a nyomor lázítását főbenjáró bűnnek tartjuk a nemzet ellen. De minden idegszálunkban érezzük a nagybirtokrendszer lebontásának tovább már el nem odázható szükségességét, egyrészt a társadalmi egyensúly helyreállítása érdekében, másrészt azért, hogy a nemzet történelmi gondolata többé ne csak az „úri nemzet” életérzése legyen, hanem végre-valahára a szegények kenyerévé is váljon. Ahogy a diluvium után eltűntek e földtani korszak hatalmas szörnyetegei, úgy a szociális kiegyenlítődés és igazságszolgáltatás kísérletének korában kopott röghegynek látjuk a feudális, vagy a liberális kapitalizmus szigorúan zárt tulajdonjogi rendszerét. Amikor elutasítjuk a Dózsa György-forradalmat, amely a vörös kakast házi baromfi gyanánt akarja behurcolni a magyar falvakba, éppúgy elvetjük a micisapkás herosztráteszek őrjöngését is, amely a forradalom pszichotikus izzását akarja állandósítani a maradék hazában, visszaélve a társadalom egy részének idegrendülésével vagy idegbénulásával, hogy, miként 1919 márciusában, újból reánk zúdítsa a szociális forradalom lavináját. Utolsó csepp vérünkig ragaszkodunk hozzá, hogy a magyar nép megújhodását munkáló reformok mindenféle idegen jelszó-inflációk ürügyén ne ejtsenek csorbát a magyarság történelmi életformájának előkelőségén. Legyen reform a jogállamban, rend a szabadságban, jogfolytonosság az alkotmányban, emberség a fegyelemben, méltóság a nemzeti öntudatban s egység a társadalmi erővonalak viszonyában. Magunkat árulnók el, ha megtagadnánk faji és nemzeti géniuszunk íratlan törvényét. Magunkat aljasítanók le, és saját magunk adnók magunkat ellenségeink kezébe, ha engednénk megfosztatni magunkat a tradicionalizmusnak azoktól az erkölcsi fegyvereitől, amelyeknek a magyarság alkotmányos és független államiságának megmaradását köszönheti. Tisztában kell lennünk azzal, hogy barátaink előtt is csak az erős egyéniségű népnek van súlya és tekintélye. Azok a nemzetek is, amelyekhez az érdekközösség szálai fűznek, kell, hogy megbecsüljék azokat a politikai életformákat, amelyeket a magyarság épített ki európai létében, saját egyéniségének ronthatatlan sáncai gyanánt. Az antik Róma is az idegen istenek vámmentes behozatalába pusztul el, amikor Jupiter Stator helyett a keleti kultuszok idegen bálványait hurcolták a Capitolium csarnokába. Szeretnők, ha külföldi barátaink és érdektársaink megértenék és méltányolnák a szabad intézmények mellett való kitartásunk indokoltságát és hősiességét, sőt talán, mauriaci nyelven szólva: hősi tébolyát, amiben különben egyek vagyunk a világ régi és fejlett politikai műveltségű népeinek nagy többségével.
Annak az Európának hangja vagyunk, amely befogadott bennünket és elfogadta áldozatainkat, hogy elismerje értük polgár- és életjogunkat és senki mással nem pótolható szerepünket és hivatásgondolatunkat a Duna-medencében. Annak az Európának visszhangja vagyunk, amelytől kaptuk a keresztet, hogy e jelben mindig győzedelmeskedni tudjunk balsorsunk fölött, s hogy elviselhessük embertelen megpróbáltatásaink súlyát. Annak az Európának szava, amely gyakran félreértett, sokszor feláldozott és cserbenhagyott bennünket, de amelynek legnemesebb szellemei mindig vállalták hozzájuk való lelki tartozandóságunk kötelmeit s amely a maga értékrendszerében a legutóbbi időkig tisztes helyet biztosított egy magános nemzetnek, amely európai módon akarja élni a maga hősi, humánus és tevékeny életét. De elsősorban hangja vagyunk annak a magyar szellemnek, amely sose futamodott meg a maga vészes és dicső hivatásának teljesítése elől, amely éppen azáltal vált naggyá, sőt gyakran óriásivá, hogy egy pillanatig sem tántorodott meg e misszió dicsőséges terhének viselésében, melyben tündöklő tehetségei és csodálatos áldozatai érvényesültek.
Elszántan, de gyűlölet nélkül fogunk harcolni ellenfeleinkkel, a felvilágosítás és a meggyőzés fegyvereivel. A trianoni korszak gyújtópontjában eddig a területi integritásért folyó politikai küzdelem állott, anélkül, hogy mindeddig kézzelfogható eredményeket mutathattunk volna fel. Most, a reintegráció gondolatának szakadatlan munkálása mellett, itt áll előttünk az állami és nemzeti függetlenségért való helytállás kegyetlen kötelessége is ugyanakkor, mikor nemzedékünket és közéletünket az új társadalmi forradalom fojtogatja.
Szinte vízomlásszerűen szakadt reánk két emberöltőnyi munka elvégezetlenségének minden balsorsú következménye, úgymint a szociális válság, a politikai válság, a világnézeti válság, a gazdasági válság, a faji válság s mindennek tetejébe a legjobb magyar agyvelőket sorvasztó külpolitikai válság, azaz népfajközi elhelyezkedésünk kérdésének új fogalmazása és megoldása. Sajnos, éppen a nemzetnek e dúlt lelkivilágában érhet bennünket újból az a krízis is, amely történelmünk legnagyobb áldozataira szólít bennünket. De mindenkivel lehetünk háborúban, ha önmagunkkal békében élünk. Hogy ezt a belső békét, megnyugvást, idegegyensúlyt, lelki összhangot visszaadhassuk nemzetünknek, elsősorban ezért dolgozunk és ezért harcolunk. S amikor e küzdelem forgatagába vetjük magunkat, jámbor eleink példájára a Mindenhatóhoz fordulunk. Áldja meg munkánkat kegyelmével. Bátorítsa szívünket és gazdagítsa elménket malasztjával, ajándékozzon meg bennünket e feladatra szükséges erővel, hogy alázatosságunkban is méltó szószólói lehessünk azoknak a gondolatoknak és hagyományoknak, amelyeknek tolmácsolására és meghirdetésére csak azért vállalkoztunk, mert azok a nagyok, akik valaha tanítómestereink voltak, sorjában elpihentek már, meghasadt szívükben azzal a kétségbeeséssel, hogy amiért éltek-haltak, a magyarság élete biztonságának kérdése, ma is teljes megoldatlanságában és vigasztalanságával maradt itt a mi nemzedékünk számára. E nagyok hagyatékából képviseljük a múlt árnyékoló hatalmát és példájukból a remény erejét. A Magyar Nemzet minden sorát és minden betűjét e hitnek nevében bocsátjuk útjára. Úgy segéljen bennünket a Jó Isten, ahogy hívek maradunk ahhoz a fogadalomhoz, amelyet ünnepélyesen vállaltunk e nemzetmentő küzdelem szerény katonái gyanánt.