Szembenézni a valósággal

Az MNB javaslataival lehet, sőt érdemes is vitatkozni, de ezek legalább nemcsak előremutató, hanem végre abszolút életszerű ötletek is.

Fotó: Kurucz Árpád

Nincs könnyű helyzetben az, aki objektív képet szeretne kapni a magyar egészségügy állapotáról. Míg a kormányzati kommunikáció értelemszerűen az elért eredményekre fókuszál (béremelések, vidéki kórházfejlesztések, a várólisták rövidülése stb.), addig az ellenzéki hangok nyilvánvalóan a hiányosságokat és a problémákat igyekeznek felerősíteni (leromlott fővárosi kórházi infrastruktúra, nővérhiány, alulfinanszírozottság). Hazánkban a politikusok mellett valódi és önjelölt szakértők, érdekvédők, kórházigazgatók, sőt orvosok is előszeretettel színezik át a valóságot.

Így történhet meg, hogy szinte ugyanazon a napon hallunk arról, hogy lényegesen csökkent az orvoselvándorlás mértéke, és arról, hogy több kórházban is felmondtak az érsebészek, vagy hogy folyamatosan nő a fogorvosok támogatása, ám ők mégis tiltakozó demonstrációra készülnek.

Mindeközben az egyszeri ember, miután végigült egy egész délelőttöt az orvosi rendelőben, és esetleg éppen hallotta a hírekben, hogy az állami egészségügyet oly hevesen szidalmazó képviselők is a Honvédkórházba járnak VIP-ellátásra, bosszúsan legyint az egészre. Lássuk be, jogosan. Mert hiteles, tárgyszerű információkat alig-alig hallani ma a magyar egészségügyről.

A Magyar Nemzeti Bank múlt héten nyilvánosságra hozott Versenyképességi programjának egészségügyre vonatkozó megállapításai ebben a megvilágításban válnak igazán értékessé.

A program olyan alapvetésekből indul ki, amiket mindannyian tudunk, de legalábbis sejtünk: kevés az orvos és a nővér, még mindig alacsony a fizetésük. Sok gyógyszert váltunk ki, de jó részüket be sem vesszük, és egyébként sem tartjuk be az orvos utasításait. Túl sokat fizetünk zsebből az egyébként ingyenes ellátásokért, mert totálisan összekuszálódott nálunk az állami és a magánellátás. A kórházak, szakrendelők úgy kapják a finanszírozást, hogy még maguk sem tudják, mi lett a pácienseik sorsa, meghozta-e a kezelés a várt eredményt.

Az MNB azonban nemcsak felszínre hozza a problémákat, többségükre, ha nem is részleteiben kifejtett, de mindenképpen előremutató, nem egy esetben tabudöntő megoldásokat javasol. Nem riad vissza például attól, hogy felvesse: a jövőben téríttesse meg az állam az ellátás költségeinek egy részét azokkal a betegekkel, akik nem csinálják végig az előírt terápiát. Olyan, korábban ördögtől valónak tartott ötlettel is előáll, hogy a kismamák magánorvosi költségeit legalább részben vállalja át az állam.

A legnagyobb horderejű lépés mégis az lenne, ha – miként a jegybanki szakértők javasolják – az állam végre nem ellenségként, hanem lehetőségként tekintene a magánszolgáltatókra. Ha az egészségpénztáraknak nyújtott támogatásokon keresztül, illetve az alanyi jogú egészségbiztosítási tagság révén ösztönözné is annak igénybevételét, azzal több legyet is üthetne egy csapásra: kifehéríthetné a jelenlegi szürke zónákat, enyhíthetné az állami ellátásra nehezedő terheket és nem utolsósorban azoknak a betegek az elégedettségét is növelhetné, akik ma duplán fizetnek, mert bár kötelezően vonják tőlük a tb-járulékokat, mivel javarészt privát ellátást vesznek igénybe, a befizetéseikért nem kapnak semmit.

Az MNB javaslataival lehet, sőt érdemes is vitatkozni, de ezek legalább nemcsak előremutató, hanem végre abszolút életszerű ötletek is. Persze minden elképzelés annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Mindenesetre bizakodásra ad okot, hogy annak az intézménynek az első emberét, ahol ezek a javaslatok születtek, most nevezték ki újabb hat évre.

De még inkább, hogy Orbán Viktor kormányfő a legfontosabb célok között emelte ki, hogy Magyarország az EU öt legversenyképesebb állama közé kerüljön, márpedig erre egyszerűen nem lesz esélyünk, ha az egészségügyben minden marad a régiben.