Tündérország

Soha ilyen sok ember nem kényszerült elhagyni az otthonát, mint idén, állapította meg az ENSZ szakosított szervezete. Több mint hetvenmillió ember nem önszántából távozott lakhelyéről.

Soha ilyen sok ember nem kényszerült elhagyni az otthonát, mint idén, állapította meg az ENSZ szakosított szervezete. Kimutatásaik szerint több mint hetvenmillió ember nem önszántából távozott lakhelyéről, s él sátorban, könyöradományokból, fa alatt vagy jólelkű rokonoknál. Ez pedig valójában a világszervezet szegénységi bizonyítványa, hiszen az ENSZ azért jött létre, hogy ne legyenek háborúk.

Az ember azonban torzsalkodik, az ENSZ pedig leönti a katasztrófahelyzetet a tolerancia mérgező mázával, hogy az emberekből számok legyenek, s be lehessen őket szorítani az ismert rubrikákba.

Az egy eritreai menekült egyenlő egy bangladesi menekülttel. A menekültnek otthon kell, ellátás, gyógyszer, ruha, ez az egész együtt pedig már hatalmas üzleti lehetőség is. Mondjuk azoknak a szervezeteknek, amelyek a jótékonykodásból élnek.

Megtalálják a réseket, ahol be tudnak jutni a hatalmas elosztórendszerekbe, és ők lesznek azok, amelyek lehajolnak az elesettekért. Mert az ember ember marad, a Föld pedig nem tündérország.

A segélyszervezet vezetői csillogó autócsodákkal járnak a szegénység ellen tüntetni, őrületes összegeket költenek saját maguk reklámozására. 2015-ben, a görög szigeteket elárasztó migránsáradat idején egy-egy szigeten napi akár száz segélyszervezet munkatársa is megjelent, lefotózta a partot és az érkező, ázott menekülteket, felrakta a fotót a szervezete honlapjára, majd elindította a pénzkérő alkalmazást, amely sokkal hatékonyabb egy szenvedő kislány fotójával, mint anélkül. Ezen szervezetek legnagyobb része ma már nem működik.

A kapitalizmusban csak pénzből lehet pénzt csinálni, és minden helyzetben van egy kész válasz arra, miért is jó döntés valamely világcég termékeit reklámozni a szegények érdekében vagy valamely baloldali-liberális politikai párt szekerét tolni.

Az Oxfam ilyen jótékony csapat, a világ egyik legnagyobb segélyszervezete. A brit alapszervezet humanitárius programjainak vezetője szerint a kormányuk tehetne azért, hogy a családegyesítések könnyebben megvalósuljanak, és a menekültek így szeretteikkel élhessenek az Egyesült Királyságban. Csakhogy Eritrea nem azonos Nagy-Britanniával, és nagyon nem mindegy, hogy az említett rokonok miként képzelik el saját jövőjüket. Mert ők is emberek, ami valahogy minden számításból kimarad.

A szenvedés elviselése nem tesz valakit jó emberré, a menekült nem lesz attól becsületes és megbízható ember, mert lebombázták a házát. Mindenki pontosan olyan, mint a segélyszervezetek munkatársai; van, aki segíteni akar az elesetteken, s van, aki kalandot keres a világ háborús övezeteiben, ahol a legsúlyosabb bűnöket is el lehet tussolni. Ami Kongóban történt, az Kongóban marad.

A gazdag államoknak van pénzük, és tényleg lehet olyan programokat kitalálni, amely segít a szegényebb országok lakóinak. Magyarországnak is vannak ilyen törekvései. Ezen programok még véletlenül se célozzák azt, hogy a fenyegetett pakisztáni srác Békéscsabán kezdjen krikettezni, az etióp fiú pedig a Bükk-fennsíkon készüljön a maratonra.

Mert a segítség nem csak pénzkérdés, sőt elsősorban nem az anyagiak döntenek. A pénz, legyen az migránskártyán, ellenőrizetlenül vagy megfelelő emberek zsebében, bankókötegekben elfogy, elviszi a mindennapok sodrása egy ismeretlen, kegyetlen, hideg világban, az esős birminghami utcán, a nápolyi porban. Elviszi az uzsorás, aki két éve jött ide a szomszéd faluból, Banjul mellől. Elviszi a drogossá vált unokatestvér. Azok a szeretett rokonok, akikkel elméletben együtt akar élni a házából kibombázott szerencsétlen.

Mert az élet nem egy idealizált, akaratunkhoz simuló tündérország.