A szenvedés elviselése nem tesz valakit jó emberré, a menekült nem lesz attól becsületes és megbízható ember, mert lebombázták a házát. Mindenki pontosan olyan, mint a segélyszervezetek munkatársai; van, aki segíteni akar az elesetteken, s van, aki kalandot keres a világ háborús övezeteiben, ahol a legsúlyosabb bűnöket is el lehet tussolni. Ami Kongóban történt, az Kongóban marad.
A gazdag államoknak van pénzük, és tényleg lehet olyan programokat kitalálni, amely segít a szegényebb országok lakóinak. Magyarországnak is vannak ilyen törekvései. Ezen programok még véletlenül se célozzák azt, hogy a fenyegetett pakisztáni srác Békéscsabán kezdjen krikettezni, az etióp fiú pedig a Bükk-fennsíkon készüljön a maratonra.
Mert a segítség nem csak pénzkérdés, sőt elsősorban nem az anyagiak döntenek. A pénz, legyen az migránskártyán, ellenőrizetlenül vagy megfelelő emberek zsebében, bankókötegekben elfogy, elviszi a mindennapok sodrása egy ismeretlen, kegyetlen, hideg világban, az esős birminghami utcán, a nápolyi porban. Elviszi az uzsorás, aki két éve jött ide a szomszéd faluból, Banjul mellől. Elviszi a drogossá vált unokatestvér. Azok a szeretett rokonok, akikkel elméletben együtt akar élni a házából kibombázott szerencsétlen.
Mert az élet nem egy idealizált, akaratunkhoz simuló tündérország.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!