Öngól

Tíz-húsz éve még azon keseregtünk, milyen kevés sportesemény jut Magyarországnak. Most meg az lenne a baj, hogy túl sok? Ugyan már! Értelmes vita arról szólhat, mennyiből, mennyiért.

Az épülő létesítmény látványterve. Hamarosan nemcsak sport-, de kulturális rendezvények is tízezreket vonzanak majd ide Fotó: Nemzeti Sport

Nemcsak A velencei kalmárt, a János vitézt is lehet úgy újraértelmezni, hogy az ország fele kikéri magának (miként Alföldi Róbertnek ez mindkét esetben sikerült). Nem csak a kultúra és a művészet, még az egzakt tudomány is lehet megosztó, a célt idővel szem elől tévesztjük, s csak az számít, ha az egyik tábor valamit állít, a másiknak, akár vannak érvei, akár nincsenek, muszáj azt tagadnia. De még abból is csinálhatunk politikát, hogy hol épüljön Duna-híd, elektromos rollerrel lehet-e a járdán közlekedni vagy hogy a sugárútra juhar- vagy kőrisfákat ültessünk.

A sport sokáig a szerencsés kivételek közé tartozott. A rendszerváltozás utáni időszak első nemzetközi hírű hazai rendezésű világversenye, az 1998-as atlétikai Európa-bajnokság ellen, határozottan úgy emlékszem, még senki sem emelt kifogást. Pedig még az Antall-kormány alatt kellett megpályázni, a Horn-kormány idejére estek az előkészületek, de magát az eseményt már egy harmadik politikai erőtér, a Fidesz-többségű – első – Orbán-kormány ciklusában rendezték meg.

Nehéz lenne megmondani, hogy a sport mögötti nemzeti egység mikor kezdett felbomlani. Farkasházy Tivadar megnyilatkozása mindenesetre máig emlékezetes. A depressziós humorista négy éve, az akkori Európa-bajnoki selejtező sorozat végéhez közeledve bánatában azt találta mondani, „boldoggá teszi, amikor a magyar válogatott kikap, mert ez is mutatja, elhibázott Orbán Viktor labdarúgással kapcsolatos politikája”.

Ezért a mondatért a balliberális térfélen hősként tisztelték – érdekes, annak már nincs hírértéke, hogy „Teddy” nem sokáig bírta az önkéntes száműzetést, hamut szórt a fejére, s azóta is rendszeres látogatója a nemzeti csapat mérkőzéseinek. S mielőtt elragadtatnánk magunkat, ez így helyes, Farkasházy évtizedes, értő sportbarát, a labdarúgás, tágabban a magyar sport sikerei érte is vannak, neki is szólnak.

Az olimpia lehetett volna az igazán nagy közös ügyünk, ám egy tornából felmentett izgága csoport a fejébe vette, hogy a budapesti pályázat megtorpedózásával gründol politikai tőkét. Hogy ez sikerült, azt is bizonyítja, a sport megkerülhetetlen része mindennapi életünknek, még a tagadásával is lehet mozgósítani.

Mit ne, mit nem – mindig a tagadás. Most is ez megy.

Karácsony Gergely kampányának a „stadionstop” volt az egyik leghangosabb üzenete; némi demagógiával hangszerelve: „Az én városomban addig nem épül új stadion, amíg nincsen minden kerületben CT.” Lélegeztetőgép után CT – hiába, a baloldal tényleg halad a korral.

Egy hónappal az átadása előtt a Puskás-stadiont csak nem akarják már visszabontani, az avatóünnepséget a helyszínen garantálható hatvanezer néző valahogy majd csak túléli az új főpolgármester nélkül. De van itt még mit megállítani, lerombolni. 2022-ben férfikézilabda ­Európa-, 2023-ban atlétikai világbajnokságot rendezünk. Rendeznénk… Az építkezéseket hamarosan meg kellene kezdeni, az új sportcsarnoknak jövő novemberre állnia kellene. Mindkét esetben hatalmas presztízsveszteséggel járna a visszalépés.

Tíz-húsz éve még azon keseregtünk, milyen kevés sportesemény jut Magyarországnak. Most meg az lenne a baj, hogy túl sok? Ugyan már! Értelmes vita arról szólhat, mennyiből, mennyiért. Miként a volt ­Bolyai-laktanya helyére tervezett sportcsarnok ügyében a kormány már visszavágta a költségeket. Ígérem, az elsők között fogom megsüvegelni, ha a főpolgármester tovább faragja a kiadásokat.

Legyen összekötő, gólzsák, mit bánom én, csak ne suta balbekk, akiben ott a hiba, s ha nála van a labda, rettegnek a nézők, mikor jön az, ami mindenki réme: az öngól.