Tízmillió külügyminiszter

A diplomácia művészetét időnként legalább annyian érzik magukénak, mint a futballkapitányságot, azaz háttér-információk nélkül, a helyzet ismeretének teljes hiányában tudják, miként kellene intézni Magyarország külügyeit. Ismét kibukik a kicsi Kádár János, azt mondva, kicsik vagyunk és jelentéktelenek, minek rángatni az oroszlán bajszát, menjünk inkább arra, amerre a többiek, a nagy tömegben eloszlik a felelősség.

Ez a fajta gondolkodásmód, amely szinte általános Magyarországon, eredményezi azt, hogy mindent elhisz az utca népe, amit a nagy versenyfutás során a riválisok ránk mondanak. Vlagyimir Putyin egy hatalmas ország gyakorlatilag egyszemélyes vezetője, Oroszországnak pedig fontos ügyei vannak nálunk, elég csak a paksi beruházásra gondolni.

Az orosz elnököt rendkívül egyszerű démonizálni, szokás is, főleg ellenzékből, tiltakozva az ellen, hogy eljött Magyarországra. Pedig itt energiaárakról, hosszú távú stabilitásról, geopolitikai játszmákról, ottani és itteni befektetésekről van szó.

Mert a tárgyalások így folynak, a diplomácia épp azt célozza, hogy a torta teljes egészét mi kapjuk, és ne osztozzunk rajta másokkal. A végén úgyis szeletekre vágják, mert ez amolyan törvényszerűség, de nem azzal a céllal indulunk neki, hogy az a vékonyka nekünk elég lesz, és nem kell rá tejszínhab.

Elmúltak a hetvenes évek, egyszerűen nem lehet úgy viselkedni, mintha még mindig itt lenne körülöttünk egy pihe-puha védőernyő, a nagy közösség egy tagjaként lenne feladatunk a saját dolgainkat intézni, állandóan odafigyelve, hogy ezt a főnökünk rosszallja vagy sem.

A védőernyőt egy versenypálya váltotta fel, ahol ugyan stabil a rekortán, de a mi feladatunk futni, minél gyorsabban, mert bizony senki se fog segíteni abban, hogy mi nyerjünk. Magyarország képes alakítani a történelmet, kötelessége is. A történelem pedig soha nem fekete vagy fehér, így ha valaki azt mondja, az orosz elnökkel nem szabad tárgyalni, mert ilyen vagy olyan okokból ő otthon rájött, hogy Putyin erkölcstelen, az egyszerűen nem ért a diplomáciához és a politikához. Esetleg ért, csak más adja a zsoldot.

Örömteli, hogy a magyar kormány helyén kezeli az orosz elnök látogatását, partnert lát Putyinban, és nem hajlandó magáévá tenni a nyugati narratívát. Egyúttal szomorú, hogy az ellenzék se Kádár János örökségét nem tudja levetkőzni, se a BBC-tudósításokon felülemelkedni személyes érdekekből, vaksin hunyorogva.

Mindenkit lehet támadni, erre egy egész iparág épült a külföldi országok ilyen-olyan szörnyű tevékenységét bemutatandó, igazából az amerikai elnököt, a kínai kormányfőt, a német kancellárt vagy a svéd királyt se szabadna fogadnia senkinek, és mindig elő lehet venni a gyűlöletkalapból egy olyan aktuális témát, amely miatt lehetetlenség egy teremben ülni az adott vezetővel, mondjuk az örményeket, a jazidikat, a kurdokat, a csecseneket, az afgánokat, vagy azt mondani, milyen dolog már, hogy a német kancellár leült az orosz elnökkel, s közben mosolyogtak.

De szívfájdalom, mindenki fogad mindenkit, sőt örül a másik látogatásának, a vele érkező pénznek és befolyásnak, az együttműködésnek. Az ellenérdekeltek pedig jelzik, hogy ez egy gyűlöletes dolog, mégpedig azért, mert nem ők ütötték nyélbe a megállapodást, legyenek ők külföldi országok vezetői vagy a hazai ellenzék harmatos tehetségű politikusai és megmondóemberei.

Putyin nem a szovjet pártfőtitkár, hanem egy világhatalom vezetője, és Európa számos országába rendszeresen jár igazgatni az ottani ügyeket, mert ez a diplomácia velejárója. A másik út az ajtó becsapása és a háború.