Egy hét

Ennyit tudott elérni a parlamenti ellenzék, hogy késleltesse a hatékony küzdelmet. Ránéztek a népszerűségi mutatókra, és azt látták nem muzsikálnak valami fényesen, ki kell találni valamit.

A kormánypártok és a Mi Hazánk képviselői támogatták a járvány okozta veszélyhelyzetben szükséges rendkívüli jogrendet Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Ennyit kellett várni a sürgős intézkedések meghozatala idejében, amikor mindennap újra meg újra összeül a válságstáb, hogy eldöntse, ma hogyan kell tovább építeni a védekezés falát és előkészíteni a jövendőt. Ennyit tudott elérni a parlamenti ellenzék, hogy késleltesse a hatékony küzdelmet. Mert ránéznek a népszerűségi mutatókra, és azt látják, a pártjaik nem muzsikálnak valami fényesen, azaz ki kell találni valamit, valami különlegeset, hogy az emberek el ne felejtsék, hogy Magyarországon amolyan diktatúraféleség van, s ez ellen csakis ők tudnak tenni.

Pedig manapság politizálni tényleg csak azoknak szabad, akik nem tudnak otthon mit tenni a gyerekekkel és elkezdenek parlamentesdit játszani. De az csak játék. A való élet ma nem arról szól, hogy ki gyanítja a másikban a gonosz akarnokságot. Arról szól, hogy itt, most együtt csinálunk mindent, mi, magyarok, falusi bácsik és budapesti humánerőforrás-menedzserek, nagyon virtuálisan összekapaszkodva, a valóságban két méter távolságban egymástól.

Ez a politikusi szemlélet nem egyedi persze. A brit baloldali Guardian se veszi észre, mit művel, amikor szerkesztőségi álláspontban írja le ugyanazt a borzasztó unalmas mantrát, hogy Orbán Viktor diktatúrát akar kiépíteni Magyarországon. A lap egy másik cikkében meg is említi, hogy a magyar miniszterelnök tíz éve küzd a civil társadalom leépítéséért, ha ez a tempó marad, akkor bizony emberöltőkben lehet majd mérni, mikorra lesz igazán diktatúra Magyarországon.

Persze a brit lap úgy véli, a vírussal kapcsolatos rémhírek terjesztése elleni hatósági fellépés nem más, mint egy újabb próbálkozás a kormánykritikus újságírók elhallgattatására, de feltehetően nem én voltam az egyetlen, aki megkapta legalább tíz forrásból, hogy le fogják zárni Budapestet. A kormánykritikus újságírók pedig az operatív törzs összes sajtótájékoztatóján ott ültek és kérdéseket tettek fel.

A Guardian honlapján pedig nagyon szépen kirajzolódik, mennyire eltorzult a valóságérzékelés, hiszen a vezető hírek mindegyike a különböző országok szigorú intézkedéseit taglalja, a szörnyű adatokat sorolja, de az álláspont mégis egy beteges felvetésen alapszik, miszerint Magyarország miniszterelnöke kihasználja a vészhelyzetet és magához ragadja a hatalmat.

Franciaországban két hete lefújták az önkormányzati választások második fordulóját a veszélyhelyzet miatt, és 2016 óta rendkívüli állapot van érvényben a terrorizmus miatt, ezt félévente szorgalmasan meghosszabbítják. A brit lap mégis arról ír, hogy Magyarországon nem lesznek választások. Azt persze nem írja, hogy most nem is kellene tartani, és ki tudja, mi lesz 2022-ben.

Hirtelen a kormányzati lépéseket minden fórumon elgáncsolni akaró politikus, az álhíreket terjesztő újságíró lett a hős. Az álhírgyáros nem „fake newst” szór szét a félelemben élő lakosság körében, hanem az Orbán-rezsimmel áll szemben szabadságharcosként, és igenis van olyan közösség, amely ebben a helyzetben félreteszi a józan eszét, a felelősségérzetét, és odaáll a rombolók mellé.

Mindezt Londonból, sok-sok határon túlról, félinformációk alapján. De feltételezem, hogy a szigetországban több ember olvas Guardiant, mint Magyar Nemzetet, sőt a nyelvi korlátok se nekünk kedveznek, így a virtuális térben ma az álhírhuszárok tudnak randalírozni. De ez a virtuális tér bizony egy megfoghatatlan valami, és nem örök érvényű, ráadásul ha nagyon komolyan vesszük, nem is létezik.

A valódi világban az emberek felveszik a maszkot, ha kimennek vásárolni, otthon igyekeznek nem poklot csinálni a lakásukból, és várják, hogy befejeződjön ez a rémálom. Bizakodva, reménységgel.