Valaki más problémája

Úgy tesznek, mintha a mi problémánk lenne George Floyd halála, a mi rendőreink eljárása okozta volna azt.

New York, 2020. június 8. Tiltakozók a George Floyd halálát okozó rendõri túlkapás miatt és a rasszizmus ellen tartott tüntetésen New Yorkban 2020. június 7-én. MTI/EPA/Jason Szenes Fotó: Jason Szenes

Az egész világon átsöpört a George Floyd halálát követő tüntetéshullám. A karantén alól kiszabaduló európaiak is követik az ­amerikaiak lépéseit, s kisebb-nagyobb csoportokban gyűlnek össze, hogy tiltakozzanak a rasszizmus ellen. Legalábbis ez a szárazon megfogalmazható hír. De a brüsszeli, berlini, bécsi megmozdulásokon ott a sok transzparens az angol nyelvű idézetekkel, ami ­egyértelműen mutatja, ez a nagy ribillió a sajtónak szól. A tévékamerák ott figyelik a tömeget, és ha valaki németül vagy franciául írja ki velős követelését a táblára, azt nem tudja a sajtó felhasználni, csak vágóképként. Márpedig nem életszerű, hogy két német anyanyelvű bécsi angolul harsogja, hogy igazságot a fekete közösségnek. Követik Amerikát, ahogy mindig is követték.

Mert Amerika ma is roppantul divatos és szexi. Úgy öltözni és úgy viselkedni, mint a nagy vízen túl teszik. Az ő problémáikat átvenni is elegáns, még akkor is, ha teljesen más az alapállásunk, mások az életkörülményeink, nálunk nincsenek folyamatos rendőri túlkapások, nem járkál fegyveresen az utcán boldog-boldogtalan, ha elhangzik egy lövés valahol, az hír a lapokban és nyolc rendőrautó keresi a lövedéket. Mégis úgy teszünk, mintha a mi problémánk lenne George Floyd halála, a mi rendőreink hibás eljárása okozta volna a halálát, s mi, európai emberek is szenvednénk a mindent átitató rasszizmustól.

Márpedig ez egyszerű hatalmi technika. Új problémákat kreálni, hogy a jónép azokkal törődjön, magáénak érezze a messzi föld gyermekei által érzett szenvedést, vagy legalábbis azt higgye, hogy átérzi. De fájdalom, ilyen nem létezhet. Ahhoz valóban ott kell lenni, fizikai valónkban a minneapolisi utcán, az atlantai tereken, hogy érezzük, tudjuk, mit is él át a mindennapi ember, részt kell venni a társadalomban.

Ellenkező esetben hamar szembesülhetünk a kérdéssel, vajon Magyarországon miként bánnak a fekete közösséggel az itteni rendőrök, s egy elképzelt világban akár tüntethetnek is Amerikában a magyarországi rendőri brutalitás miatt. Persze ilyen is volt, azt az akciót az Amnesty International szervezte, Szlovéniából, de azért nem ment ki az utcára senki, csak plakátokat gyártottak és hirdetéseket adtak fel itt-ott.

Ebben a pillanatban jön el a neoliberális megoldás, miszerint be kell tiltani valamit, egy szót, egy könyvet, egy filmet, egy gondolatot, hatalmi szóval, azonnal, büntetés terhe mellett ki kell irtani a közbeszédből, mindezt a haladás érdekében. Mindig, minden helyzetben a tiltás a javaslat, mintha bármit is be lehetne tiltani 2020-ban. De újra lehet értelmezni a történelmet, az egykori nagy vezetők tettei átértékelődnek, nagy jótevőből pedig kártékony féreg lesz valaki, mert nem vette figyelembe, milyen erkölcsiség fog uralkodni 300 év múltán.

A túlnyomó többség pedig természetesen nem veszi át valaki más problémáját. Legyint egyet, dolgozik, neveli a gyerekeit, s megemlékezik Trianonról, várja a hétvégi focimeccset, s igyekszik úgy élni, hogy viszonylag boldog legyen. A túlnyomó többség egy idő után azt fogja mondani, azért ez tényleg túlzás, Amerikában és Európában is elegük lesz a harcias, minden bokorban rasszistákat kereső bohócokból, a statisztikákban pedig szépen kúszni fog felfelé az idegengyűlölet. Mert ez egyszerű képletekkel leírható, ok-okozati összefüggés.

Valakik roppantul szeretnék, ha az a bizonyos boldog és békés élet nem sikerülne. Így aztán érdemes lesz majd megnézni, hogy év végén hány ­autós fogja Budapesten a fő problémának az új kerékpársávokat nevezni.

Mert akinek van füle a hallásra, az hallja, akinek van szeme a látásra, az látja e jeleket.