Emberkísérlet

Emberkísérlet. Ha ezzel a szóösszetétellel találkoztam, egészen 2020 augusztusáig Josef Mengelére asszociáltam. A náci hóhérra, aki ártatlan embereket használt fel tudományosnak hazudott barbár cselekedeteihez, amelyeket nem csupán „orvosilag” dokumentáltak, hanem az utókor okulására filmfelvételeken is megörökítettek. Ebből is látszik, maradi vagyok, Mengelénél van rosszabb. Emberkísérletet az Orbán-kormány folytat. Ahogy azt immár több ellenzéki orgánum és politikus szajkózza.

És senki sem sikít fel, hogy ezt azért már mégse. Az emberkísérlet találó, a lényeget pontosan leíró és nyilván politikailag is hatásos kifejezés. Aki leírja, kimondja, nem feszeng, nem érzi magát kellemetlenül amiatt, hogy ehhez a fogalomhoz borzalmas rémtettek tapadnak, eszébe sem jut, hogy mit művelt – a történelemben sajnos nem egyedüliként – Josef Mengele. Az a lényeg, hogy jól oda lehet vele vágni (nem tagadom, elsőre egy másik ige ugrott be, amely talán jobban is illik témánkhoz, de őrizzük meg a hidegvérünket), az emberek félelemérzetére apellálva.

Nézzük csak, miben is rejlik az Orbán-kormány emberkísérlete! Van ez a bizonyos szuperkupa, amely hagyományosan az európai futballidény ünnepélyes kezdete. Az előző évadból a két legrangosabb sorozat, a Bajnokok Ligája, valamint az Európa-liga győztese – idén történetesen egy német és egy spanyol csapat, a Bayern München és a Sevilla – megmérkőzik egymással. Különösebb tét nélkül, a játék szépségét csillogtatva, az esemény pedig egyúttal remek apropó sportdiplomáciai eszmecserére is. Budapest eredendően nem is pályázott a 2020-as döntőre, Porto nyerte el a rendezés jogát, ám közbeszólt a járvány, Portugáliát mint alkalmas és konszenzusos helyszínt inkább a Bajnokok Ligája-rájátszás, a „nyolcas döntő” házigazdájának szemelték ki. Új helyszín után kellett nézni. Így esett a választás Budapestre, a Puskás Arénára. Magyarország, Budapest, a Magyar Labdarúgó-szövetség büszkén mondott igent a felkérésre. S amikor így tett, még senki sem károgott.

Aztán a második hullám elérte Magyarországot és Budapestet is. Hogy ez milyen fenyegetettséggel jár, azt pontosan senki nem tudná – merné – megmondani, abban azonban konszenzus mutatkozik hazánkban, hogy szinte senki sem akarja a tavasszal megtapasztalt bezárkózást. Egyre szigorúbb biztonsági előírásoknak megfelelve, de összességében mégis szabadon élhetünk. Így például járunk futballmérkőzésekre is.

Hogy ez kockázattal jár? Lehet. Jómagam legutóbb szombaton voltam meccsen, Ráckevén a Ferencváros vendégjátékát néztem meg. Másik kétezer emberrel együtt. Kis túlzással egymás nyakában csüngtünk, a vírus, ha akart és tudott, tobzódhatott. Mégsem rettegtünk. Mert jól éreztük magunkat, mert boldogok voltunk. S a lélek tápláléka, jól tudjuk, gyakran hatásosabb, mint a test gyógyszere. Sokkal rosszabbul éreztem volna magam, ha úgy jön el a Fradi a szülővárosomba, hogy nem lehetek ott a lelátón.

De véletlenül sem bagatellizálni akarom a veszélyt. Ahogy egy bölcs barátom mondta, vélemények jönnek-mennek, mindenki magában szintetizál, és aszerint él. A szuperkupa rendezője, az Európai Labdarúgó-szövetség és az egyszeri futballdrukker is. Aki fél, otthon marad, s még a tévét sem kapcsolja be, akit érdekel a meccs, az megnézi, aki rajong valamelyik csapatért, az jegyet vett, és kimegy a stadionba, ahol nincs is más választása, mint úgy viselkedni, hogy másokra ne jelentsen a mindennapok élethelyzeteinél nagyobb veszélyt.

Emberkísérlet. Ugyan! Az ilyen ocsmányságokat nem játék és szurkolás közben szokták kiagyalni.