Cipolla Ferenc

Vissza akar térni. Díszlet, forgatókönyv, segédszínészek ugyanazok.

A hazudozás mestere most sem tagadja meg magát

„Cipolla otthagyta Thomas Mannt a francba, / Úgy gondolta, inkább máshol esik transzba, / Felhívta Pesten jól bevált ügynökét, / Szervezzen neki egy zsíros magyar turnét.”

Így érkezett. Pontosan így. Mindössze annyi volt a különbség, hogy soha nem is ismerte Thomas Mannt. Ahonnan ő érkezett, ott Thomas Mann nem létezik. Ezt írhatnánk javára is, mert ez lehetne a sajnálat, a szánalom alapja. De esetünkben ilyesmiről nem beszélhetünk, ilyesmi nem lehetséges. Mert hiába kordivat, hogy minden gazemberségre és embertelenségre és abnormálisra keressünk valami magyarázatot s egyszersmind felmentést, az ő esetében nincs felmentés. Nála még a nyomorúság is puszta pozőrséggé változott, és hamis, undorító önigazolássá, dicsekvéssé. Mindez ott reszketett a „Lószart, mama” mondatában.

„Tudja jól, hogy mi van az ember zsebében, / Csak a színházban hisz, nem a zenében, / Gálánsan meghajol, se fintor, se grimasz, / Később már böfög is, pofátlan és pimasz.”

Minden színház. Nem magasművészet, nem is commedia dell’arte – ugyan. Csak a legalja ripacskodás. Így lesz megrendezve az ájult asszony karbavétele, a sírás a kamerák előtt, minden. Életében egyszer volt egyetlen őszinte pillanata: amikor valamikor, poétikusan, ifjúkorában belenézett a tükörbe és így szólt önmagához: „Úgy döntöttem, gazember leszek.” És nekivágott. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Hitte, hiszi, ez neki jussa.

„Arrogáns hőstenor? Arcátlan pózőr? / Illuzionista? Vagy hipnotizőr? / Nagymamát, gyereket, felnőttet becsaphat, / Kifoszt egy országot, egy népet elaltat.”

Nekivágott. Szerzett pénzt, paripát, fegyvert (titkosszolgálatot, mikor államit, mikor magánt). Besúgta főiskolai társait éppúgy, mint akárkit. Teljesen nyilvánvalóan pszichopata, ezért nincs soha semmilyen skrupulusa. Mivel gyermekkorában őneki „mélyéről párolog a bögre”, ezért lett teljesen gátlástalan. Hiszen alkotáshoz tehetsége, vonat alá ugráshoz bátorsága nem volt. Hozta inkább „gimnáziumi műveltségének híg főzetét, s a középszerű stréber jó hírnevét; már az iskolában osztályelső volt, és más korokban vagy más országban az lett volna belőle, ami az osztályelsőkből lenni szokott: zugügyvéd […], községi tisztviselő, könyvelő vagy rendőrségi besúgó” – s lett belőle az egy pillanatra józan ítélőképességét és önbecsülését vesztett ország miniszterelnöke.

„Nincs hazája sehol, ám hét nyelven beszél, / Gatyát és hitet vált, ha maszkot cserél, / Se paraszt, se polgár le nem győzi ésszel, / Üres zsebbel jött és megy egy csomó pénzzel”.

Itt megbicsaklik kissé Hobó zseniális szövege Cipolláról, már ami a Ferenccel történő összevetést illeti.

Nem. Nem beszél hét nyelven. Egy nyelven sem beszél igazán, hiszen az anyanyelv a legnagyobb kötődés, a legnagyobb elköteleződés, s neki tényleg nincsen hazája. Pénze van, önérdeke, gátlástalansága, beteg narcizmusa, macbethi jelleme. Hozzá Lady Macbethje. Szilvásy felment a Szemlőhegyre, és ott ragadt. Az Apró klán legsilányabb „jöttmentje” ezt adta bele a közösbe. Nem ésszel operál, hanem zsarolással, megfigyeléssel, ellehetetlenítéssel, gátlástalan hazudozással. Flagelluma és purisa Czeglédy. Ők ketten feltételezik egymást. Árnyék és árnyéka. Az ördög és ügyvédje.

Ha ránézel, biztos vagy benne: tudna ölni. Maga persze nem. Ahhoz is gyáva. De megbízást kiadna. Aztán felmentené magát. Hiszen mindig valami „magasabb rendű érdekre” hivatkozik, ami mindent igazol. Kár, hogy hozzá képest a muslinca is magasabb rendű – hiába elválaszthatatlanok a délutáni leheletben.

És most készülődik. Vissza akar térni. Díszlet, forgatókönyv, segédszínészek ugyanazok. S Mario is van még, aki üveges szemekkel néz maga elé…