Éberségi próba

Elaltatni bizony nem hagyjuk magunkat. Kiálljuk az éberségi próbákat. S habozás nélkül újra és újra felmutatjuk az egészséges immunválaszokat.

Forrás: YOUTUBE

Van egy nagyon rossz hírem a minket leparasztozó és a hőseinket is bemocskolni kívánó hangoskodóknak. Nem fogunk visszaszólni az ő stílusukban. Nem azt mondjuk, amit ők mondhatnának ilyenkor. A másik édesanyjának tisztességét cifrán ékes szavakkal kérdőre vonva. Nem. Egyszerűen felmérjük és azonosítjuk, hogy miről van szó. Mert a mintázat már nagyon ismerős. Túl vagyunk mi már jó pár hasonló próbatételen. Hallottuk mi már azt is „a magyarról”, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot. Meghallottuk ezt is, el nem felejtettük, de még mindig itt vagyunk.

Az idő mindig nekünk dolgozik. Él még nemzet e hazán. Ahogy Vörösmarty írta. S van még haza a magasban. Ahogy Illyés megrajzolta. Megismétlem. Haza. A magasban. Nem a pocsolyában. Nem a sárban.

A dolgunk tehát világos. Egyfelől mindig egészséges immunválaszt kell adni. Jelezni, hogy éberségünk nem lankad. Tudjuk, mire megy ki ez a játék, és figyelünk. Figyelünk arra, hogy megint azzal próbálkoznak, amivel a társadalom ép szöveteit roncsolni kívánó felforgatók mindig is ügyeskedtek. Lassan már évszázadok óta. Amióta bántják a kereszténység jelképeit. Amióta kikezdik a család ősi alakzatát. Amióta sárba tipornák a magyarság önbecsülését.

Mindig ugyanaz. Hát persze. Ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát – biztatják egymást változó színű zászlók alatt. Hol vörösben pompázva, hol szivárványszínű sávokat formázva. De ha éberen feleszmélünk minden ilyen kísérletre, akkor már csak arra kell ügyelnünk, hogy ne hagyjuk magunkat a sárba rángatni. Mert akkor nem lennénk a saját életelemünkben. Ott, ahol számunkra mindig haza van – a magasban. S ahol a hősök még hősök. Magasan a létezés hétköznapi szintje fölé emelkedő tettekkel.

S ha már visszaszólni méltóságon aluli lenne, akkor inkább csak szomorúan kérdezünk. Hogy ha valaki magyarul a magyarokat ostorozza, akkor ezt mégis milyen minőségében teszi? Magát a létezésnek ebben a bonyolult, sárban dagonyázó, moslékot zabáló viszonyrendszerében hova helyezi?

S ha a logikailag érvényes helyét keressük ennek a szellemi pozíciónak, s eleve nehezen találjuk, hadd nehezítsük meg a helyzetünket még azzal is, hogy eltűnődünk: hogyan van az, hogy „a magyart” mint olyat kívülről is szemlélni kezdő és szemlélni tudó virtuskodók épp az N1TV és a Magyar Hang fórumain nyilvánultak meg. Épp olyan orgánumokban hangoztatták a magyarokat méltatlan színben feltüntető kritikájukat, amelyek magukat a már nem jobboldali Jobbikhoz és a már nem kormánypárti konzervatív értelmiséghez kötik.

Ha ez virtus, akkor ez nem magyar virtus. Ha ez konzervatív szellem, akkor nem ezt kívánjuk konzerválni. Ha ez provokáció akar lenni, akkor viszont hagyjuk ezt most már tényleg a szivárvány minden színében feltűnni. Mert ilyen szavakat a magyar önazonosság érzésének tudatában nem lehet önmeghasonlás nélkül mások, jelesül éppen „a magyarok” képébe vágni. Hiszen tudjuk mi hová tenni Edmond Rostand hősét: az orrát bármikor kigúnyolni kész Cyrano de Bergarac híres monológját is mindenki hallhatta már. Ismerjük a monológ feledhetetlen poénját: hogy magát ő bármikor kigúnyolja, ha kell, de hogy ezt mást mondja, azt nem tűri el.

De az a mű még boldog időket idéz. Mert vegyük észre: Cyrano és tulajdon orra ott és akkor még egységes, megbonthatatlan egészet alkot.

Ezzel szemben ezek az éberségi próbáink mindig ugyanazzal a kínzó kérdéssel szembesítenek. Hogy hogyan lehetnénk mi önmagunkkal újra egységes egész, amíg véget nem ér ez az alávaló kocsmai népünnepély?

Amíg erre a kérdésre nincs jó válasz, addig is van vigasz. Ráadásul egy örök vigasz. Hogy a haza számunkra nem a sárban, hanem a magasban van. S hogy ez a mi kifogyhatatlan erőnk. Idézzük meg hát Illyés legendás versét újra. Nincs más dolgunk, csak minden önmeghasonlás nélkül elmondani „a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak, Magyarországgá összeálltak”.

S ha ezt tesszük, akkor a lelkünk „máma már nem hasad tovább”.

De elaltatni bizony akkor sem hagyjuk magunkat. Kiálljuk az éberségi próbákat. S habozás nélkül újra és újra felmutatjuk az egészséges immunválaszokat.