Polkorrekt szivárvány

A magyar törvény és a müncheni aréna szivárványos kivilágítása körüli felhajtás és a lényeg.

A kép illusztráció. Forrás: Pexels

Sok szép szó van a világon, de a Vergangenheitsbewältigung (múltfeldolgozás) alighanem párját ritkítja – és véresen komolyan veszik Németországban. A szövetségi köztársaság a náci időkkel való leszámolásra épül, ám ennek fő elemeit fáziskéséssel tette a magáévá. Míg a zsidóüldözés 1945-ben megszűnt, a homoszexuálisoké még évtizedekig fennmaradt. Jórészt 1969-ben hagytak fel vele, és – akármilyen hihetetlen – az utolsó diszkriminatív paragrafusok csak 1994-ben kerültek ki a német törvénykönyvből.

Ez a magyar pedofilellenes törvény és a müncheni aréna – végül nem is engedélyezett – szivárványszínű kivilágításának kontextusában nemcsak kuriózum, hanem lényegi elem.

Megnyomorított lelkekben a német társadalom a mai napig fizeti annak az árát, hogy a kádári diktatúránál is jóval tovább üldözte a homoszexuálisokat, akik így az 1960-as évek szexuális forradalmát – kivirágzó heteró társaikkal ellentétben – a magánéleti illegalitás béklyójában tölthették. Számos német társadalmi dráma őrzi ennek az emlékét. Az említett fáziskésés talán legabszurdabb eleme, hogy a frankfurti Auschwitz-pert előkészítő Fritz Bauer ügyésznek – aki amúgy holokauszttúlélő zsidóként sem örvendett éppen nagy népszerűségnek a nácirejtegető német közéletben – a szexuális irányultságával büntetőjogilag lapítania kellett.

Ám az utóbbi húsz évben óriási fordulat következett be: amit addig elfojtottak, gigászi erővel tört a felszínre. Márpedig ha egy német lokomotív megindul, ott kő kövön nem marad. Pár éve a német baloldali sajtó már azon lelkendezett: egy német párt sem engedheti meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja a saját nemükhöz vonzódók szempontrendszerét. A hangsúly a mondat utolsó szaván van.

A magyar törvény és a szivárványos kivilágítás körüli felhajtásban nem az a lényegi különbség a német és a magyar álláspont között, hogy a németek nem homofóbok, a magyarok meg azok.

Magyarország nem homofób – ha az lenne, Budapest nem lehetne világváros, a külföldi turisták kedvelt célpontja. De az. Nem ítéljük el – és meg – ki-ki szexuális irányultságát, nem kukkol senki a hálószobákban.

A különbség az: a homoszexuálisokkal szembeni adósságát most gőzerővel törlesztő Németország megfellebbezhetetlenül áll ki bármivel – szó szerint bármivel – szemben, ami a nevelést is magába foglaló társadalompolitikában sérti az LMBTQ-közösség érdekeit.

A genderideológia termékeny talajra hullott. E nagy fizetségben néhány morálisan kimért eurót ránk is testálnának most. Kérdés, kinyújtjuk-e a kezünket értük.

Vagy hogy letérdelünk-e – mert ha nem, akkor meg ott a rasszizmusvád.

A magyar–német kapcsolatokat a Petry-nyilatkozat fogadtatása óta terhelik már az efféle ügyek.

Reméljük, a szeptemberi német választások után ez megváltozik. Az amerikai mintára bevezetett, jelszóra vezényelt térdelés egyébként olyasmi, mint amikor 1980-ban Cili néni tisztelgett, majd elkiáltotta magát: „241-es számú ­Lorántffy Zsuzsanna úttörőcsapat, vigyázz!” Valami, amit felülről előírnak – nekünk pedig igazodni kell hozzá. Miért is? Nálunk is van egy réteg, amely imád minden „szabadon választhatóan kötelező” külföldi módit, és veri a mellét, milyen toleráns ettől. A Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedőn majd kiestek a padból, mint Steinmann, majd 90-ben amerikai ösztöndíjra startoltak. De nem ők – a mai BLM-esek és térdelők – alkotják a többséget. Ha pedig Németország és az EU komolyan venné a sokszínűséget – nemcsak annak szivárványos változatában –, akkor elfogadná, hogy különböző dolgokról különbözőképpen vélekedhetünk. Nekünk a szivárvány szebb az eső utáni Balatonon, mint egy polkorrekt stadionon.

(A borítókép illusztráció. Fotó: Pexels)