Ha valaki néhány évtizeddel ezelőtt azt mondja nekem, kezdő tanárnak, hogy az iskolában a nemátalakító műtétekről, a különböző genderideológiákról, a homoszexuális közösülés módozatairól szeretne előadást tartani a diákjaimnak, azt hiszem, sürgősen mentőt hívok az illetőhöz. Elmentek ennek otthonról?! Igaz, akkoriban találkozhattunk néhány furcsa figurával, egyikük, egy valóságos tábornok, peckesen járta a kisváros utcáit díszegyenruhában, mellén annyi kitüntetéssel, hogy Vorosilov marsall is megirigyelhette volna. Esténként ugyan nem egy kaszárnya, hanem a helyi elmegyógyintézet sárga falai őrizték főtisztünk álmát. De olyan bolondot, aki az iskolában szerette volna terjeszteni a genderideológiát, kisgyerekeknek, még abban a sárgaházban sem találtunk volna. Igaz, akkoriban hol volt még ez az ideológia…
De micsoda egy világ ez a mai! Lassan ott tartunk, hogy a genderizmus hittérítőihez nem mi hívunk ápolószemélyzetet, hanem ők hívnak ránk rendőrt. Ott tartunk, hogy az apa, anya, nő, férfi szavak kimondása egyenesen bűn, amelyet üldözni kell, s aki még mer normálisan gondolkodni, beszélni, azt börtönbe kell zárni, meg kell semmisíteni, megalázni és eltörölni. Nyugaton már egészen biztosan, azon a Nyugaton, amelyre mi, a kommunizmusban felnőttek úgy tekintettünk, mint amelyik őrzi, táplálja helyettünk is mindazokat az értékeket, amelyek ugyan bennünk is ott voltak, amelyekben mi is hittünk, de többnyire meglapulva, titokban. Az a Nyugat már nincs sehol, illetve leginkább itt, Kelet-Közép-Európában, bennünk.
Egyszerűen hihetetlen, hogy ma, 2022-ben nekünk, magyaroknak népszavazáson kell megvédenünk a gyermekeinket, kimondanunk, megerősítenünk olyan dolgokat, amelyek egyébként természetesek, mint a levegővétel. És ez nem a homo- vagy transzszexuálisok kirekesztése, megbélyegzése. Felnőttként úgy él, úgy szeret mindenki, ahogy akar. De a gyermekeink szexuális nevelése senki másra, csak ránk, szülőkre tartozik, és nem akarjuk, hogy különböző gendercivil szervezetek olyan irányba tereljék, erőltessék gyerekeink vágyait, amelyet sem mi, sem ők nem szeretnének. De ez a helyzet. Így megy ez ma ebben a rettenetesen toleráns és liberális Európai Unióban, amely mindent és mindenkit elfogad és befogad, mindaddig, amíg azt gondolja, mondja és cselekszi, amit ők.
És még ezért a népszavazásért is meg kellett küzdenünk a saját hazánkban, mert mindig akad egy-egy neves vagy névtelen feljelentő, bejelentő, kifogást benyújtó, akik mindenáron meg szeretnék akadályozni, hogy a magyar polgárok elmondják ez ügyben a véleményüket. Miért akarják megakadályozni? Mert tudják, hogy a népszavazáson elsöprő többség oszthatja majd a kormány álláspontját, s ez a többségi akaratnyilvánítás legalábbis megnehezíti a következő évekre ennek az ideológiának a terjesztését. De hiába minden gáncs és cselvetés, tegnap az utolsó akadály is elhárult a négynemes népszavazás előtt. Az Alkotmánybíróság visszautasított minden kifogást és beadványt, minden nyakatekert jogászkodást.
Ha az államfő is úgy akarja, akkor valamikor tavasszal, vélhetőleg áprilisban egyszerre mondhatunk nemet a gyermekvédelmi népszavazáson feltett kérdésekre, s az országgyűlési választáson arra a baloldalra, amely nemcsak az illegális migránsok ellen emelt kerítést, de a szellemi-erkölcsi-kulturális határvédelmünket is egyszerre bontaná le.
Áprilisban, a feltámadás ünnepe előtt, amely inkább az igenekről szól, még határozott és egyértelmű nemeket kell mondanunk, még nemeket akarok hallani!
Borítókép: illusztráció (Fotó: Europress/AFP/Frederic J. Brown)
