A nyugati szórakoztatóipar egyik leglátványosabb produkciója az úgynevezett év embere választás. Ennek nem az a lényege, hogy társadalmi példaképeket, mondjuk Nobel-díjasokat vagy olimpiai bajnokokat magasztalnak fel, sokkal inkább érdekes figurákat, akiket borzongva leshetnek a jólét színfala mögül. Az év embere választások tehát szükségszerűen meghökkentő eredménnyel zárulnak. Gondoljunk például a Time magazinra: 1956-ban a magyar szabadságharcos, egy évre rá pedig Nyikita Hruscsov érdemelte ki a jeles címet. Nem beszélve Adolf Hitlerről és Sztálinról, akik előttük szintén az év legjobbjainak bizonyultak, a Time-nak nyilván nagyon bejött a stílusuk.
Év emberét a Financial Times lap is választ, eddig olyan remekbe szabott demokraták is győzedelmeskedtek, mint Szadat egyiptomi elnök, Teng Hsziao-ping kínai kommunista vezér és Fejszál szaúdi király. A hősök azonban vészesen fogyatkoznak, talán ezért most Volodimir Zelenszkijre esett a választás. Mulatságos elolvasni a Financial Times hevenyészett életrajzát, ebből világosan kiderül, hogy ők, azaz az adományozók sincsenek különösebben elragadtatva az elnök úrtól. Tulajdonképpen erőszakosnak és alkalmatlannak rajzolják óvatos mondatokkal, azonban nem pontosan érti az év embere választás lélektanát, aki az efféle részletkérdésekkel bíbelődik. A Financial Times vagy a Time ugyanis nem azért választ ki mindenféle figurákat, mert feddhetetlennek tartják őket, hanem azért, mert momentán éppen rájuk van szükségük.
Hogy Zelenszkijről nekünk mi a véleményünk, tulajdonképpen mellékes, de miután a szomszédai vagyunk, továbbá kárpátaljai magyarok is élnek az Ukrajna nevű államban, mégis mondjunk valamit. Szerintünk a bátor elnök alaposan fején találta a szöget, amikor az orosz támadás kezdetén – és ez már nem vicc – arról kesergett, hogy nem horgászhat a fiával pontyokra a Dnyeper folyóban. Azért gondoljuk találónak ezt a kifakadását, mert az ő zsebébe az üres kamra kulcsát helyezték. Ukrajnát a NATO és az Egyesült Államok – hogy is fogalmazzunk – hathatósan segíti a háborúban.
Remek propaganda ömlik nyugatról és keletről, hogy kéznyújtásnyira Kijev végső győzelme, és hogy Putyin elnök egyszerre rákos, vörhenyes, AIDS-es és leprás. Szóval, a háborút illetőleg annak szakszerű magyarázata halad annak rendje és módja szerint (nyilván a moszkovita propaganda hajszálpontosan ilyen színvonalú, kár, hogy azt nem ismerjük, mert egy ideje valamiért nem látunk orosz tévét, újságot, honlapokat).
Ebben a brutális, undorító vérontásban, amelyben lehet, hogy már kétszázezer felett jár a halottak száma, Zelenszkij az egyik fő arcmás. Olyasféle, mint amit közepesen megbecsült színészként hordott a sajátja helyett. A fejlődés abban áll, hogy mostanra már állami vezetőként fenyegetőzik, jósol és kárhoztat, igaz, a súgógép maradt a helyén.
Zelenszkij színészi-közéleti küldetésére egyetlen észszerű felmentés lehetséges, hogy most éppen háború van. Szigorúra ráncolt tekintete, katonai ruházata és a többi kellék mögött ugyanis egy szerencsétlenségbe taszított ország, a lemészárolt katonák, gyerekek, nők tömegsírjai a valóság elemei. És ez már nem éppen nevetséges. Minden létező erejével, csekély hatalmának súlyával arra kellene törekednie, hogy megegyezzen az oroszokkal, kössenek békét mihamarabb, mielőtt a globális hatalom valódi urai világszerte egymásnak esnek.
