Donald Trump elnökségével a rosszkedvük telét zárják a globális háttérhatalmi szereplők, de a csodás washingtoni cseresznyevirágzás dacára a tavaszuk sem ígérkezik sokkal jobbnak. A The New York Times minden áldott nap sír, mint a fürdős alkalmazott, ma éppen azon, hogy – nem vicc – a kényszerszabadságukról a munkahelyükre visszasomfordáló amerikai bürokratáknak már vécépapír és szék sem jut. Ezúton fejezzük ki innen, az Üllői útról is mély együttérzésünket.
De azért emlékeztessünk, hogy Washington fővárosban Trump 6,6 százalékot kapott az elnökválasztáson, Kamala Harris pedig 92,5-öt. Tudták előre jól a – Demokrata Párthoz – mélyen bekötöttek, hogy mi vár rájuk.
Nekünk itt, a keleti végeken az utórezgéseikből előbb David Pressman jutott, aki – a baromfiólban rohangáló lefejezett csirkeként – még politikai halála után is visszaszólt. Most pedig Anne Applebaum, aki a „közkedvelt” washingtoni koktélt mixeli. Olyan ez, mint a Pina colada, habár itt a rumot a háttérhatalmi alap, a híg ananászlét pedig egy amúgy hihető szöveg képviseli. Applebaum például pedigrés történész és újságíró, aki jókat írt és nyilatkozott korábban a kommunizmus történelméről, Közép-Európáról. Férje évtizedek óta a lengyel Radek Sikorski – jelenleg, sokatmondó módon Donald Tusk külügyére a brüsszelita varsói kormányban —, ami némi térségi és nyelvismerettel is felvértezi.
Csak az a fránya „rum” ne lenne a koktélpohár alján!
Hogy – legalább a látszat kedvéért – ne lett volna Anne Applebaum annak az Action for Democracynek a tanácsadója, amely egy magyar titkosszolgálati jelentés szerint Márki-Zay Pétert és a mögötte álló ellenzéket támogatta a 2022-es választásokon.
Hogy – szintén legalább a látszat kedvéért – Applebaum ne állította volna már kilenc éve a Mandinernek: „ezért nem állok szóba a magyarokkal”, hiszen „szörnyű hangulat és keserűség” uralkodik Magyarországon, ezen az „elképesztően megosztott és boldogtalan” helyen.
Elvégre Almafa Anna végül mégiscsak szóba állt szánalomra méltó fajzatunkkal – úgy gondoljuk, azért, mert valahol kifizetődő ez neki. Az amerikai sajtóban megjelent, mélyértelmű cikkében, miután jól bekötött, belpesti beszélgetőpartnereivel mélyen ledönthetett néhány keserűt, így delirál: hazánkban a pangás és a nyomorúság uralkodik, s Magyarország egyáltalán nem is olyan, mint Budapest belvárosa. (Miért? A washingtoni Dupont Circle talán olyan, mint Kentucky hátsó?)
E sorok írója legalábbis, aki ide született, és talán öt szónál is többet tud már magyarul, azt látja, a benzinár dacára araszolni is alig lehet a városban, a szupermarketben úgy vásárolnak a népek, mintha mindent ingyen adnának, a Szép-kártyáknak köszönhetően pedig a belföldi szállodákban gombostűt nem lehet leejteni egy-egy hosszú hétvégén.
De nem csodálkoznánk, ha nem értené nálunk ezt is mélyebben Applebaum, aki hazánkról a „nacionalista giccsre” és a „turistacsapdákra” asszociál. Mély meglátás! Ennél csak az mélyebb, hogy a cikkét kísérő grafika a magyar címert is eltorzítja…
Nem esik messze az alma a háttérhatalmi fájától. Írtuk már: ha a Sikorski–Applebaum és a (szintén mélyállami) Kagan–Nuland házaspár sütöget, jó esetben csak a sülteket osztják fel, nem rögvest fél Európát.
A globalista elit számára kedvezőtlenül alakuló világrendben vigaszként csak egy jó hírrel szolgálhatunk a mélyen tisztelt háttérhatalomnak, mégpedig abban az őszinte reményben, hogy érdeklődésük szerény személyeinknél is értékesebb, mélyebb célpontra lel.
Az arany ára éppen minden rekordot megdönt az árutőzsdén, miután átlépte az unciánkénti 3100 dolláros álomhatárt. Soha mélyebbre!
