Adorján , Adrián 2024. március 5.
logo

Vén banyák és öreg pásztorok

Száraz Miklós György
1999.11.26. 23:00

Az erdélyi Mezőségen, a Marosvásárhelytől északnyugatra csordogáló Szabadi-patak kis völgyében találjuk Mezőcsávást, amelynek nevezetessége a református templom, s az előtte álló fa harangtorony. A ketté- ágazó völgy ipszilonjába szorított dombfokon magasodó építmény-együttes valóban megdöbbentő látvány. A faluba tévedő gyanútlan kiránduló hitetlenkedve bámulja a templom, cinteremkapu és -kerítés (cimeterium = temetőkert), valamint a cserefából épített harangláb háromságának pompás egységét.A zsindelyszoknyás harangtorony hatalmas, mint az űrhajózás hőskorának monstrumai, mégis könnyed, akár egy léghajó. A templomkert kapuja díszesen faragott, fedele kúpos. A kerítés zsindelyfedeles oldalában s a harangláb majd földig érő szoknyája alatt pletykapados szakállszárítók. Valóságos gerendalabirintus – deszkából, lécből, zsindelyből épített mesebeli kastély. A funkció és szépség harmóniájának, a tökélynek és természetességnek már-már olyasféle érzetét kelti, mint egy hatalmas, középkori vitorláshajó. Megszentelt hely. Emberi és isteni szándék, kultúra és természet kiválasztott, szerencsés találkozási pontja. „A templomot – írja Orbán Balázs – fedeles ülőpadok veszik körül; ez a falu casinója.” Az 1860-as években még a hírlapokat is itt olvasgatta a falu népe. A gerendarengeteget tartó lábazat merevítő fájába valaki belevéste, hogy egy százesztendős öregembertől azt hallotta, a torony 1570-ben épült. A véset maga is XVIII. századi. Bethlen Gábor idején kelt az a kolozsvári számadáskönyv, amelyben azt olvashatjuk, hogy „érkezék Farkas Ferencz vicze kapitán Zékely földéről, [és] viszen két szekeren ács embereket urunk számára Váradra, nemes székelyeket, akaratjuk ellen, kötözve némelyeket”. Mezőcsávás székely férfiairól Orbán Balázs azt jegyzi fel, hogy „híres ácsok”, akik versenyre kelnek városi céhbeli kollégáikkal. A „közeli vidéken minden épületet ezek raknak”, de a Maros mentén messzi vidékekre is elhívják őket. Nem csodálkoznánk hát, ha a megkötözve Váradra hurcolt székelyföldi atyafiak közt mezőcsávási mesterek is lettek volna. Olyanok, mint minden vérbeli ács. Nyughatatlan, fürkésző, vizsgálódó, kíváncsi emberek. Spekulálók. Agyafúrt, játékos álmodozók, akik az ácsolat szédítő magasában is a földön járnak. Folyton-folyvást újító hagyományőrzők. Lopni, ötletet lopni sem rest, hiú emberek. Egyszóval: művészek. Művészei a térnek. Akik soha nem építik meg kétszer ugyanazt a szerkezetet, s akik a boszorkánymesterek és hályogkovácsok ösztönös és homályos tudásának is birtokában vannak. Apáczai Csere János szerint mindig szeptember közepén és karácsony havában, teljes holdfogyatkozáskor vágatták az épületfát. Olykor-olykor pirkadattól napszálltáig kajtatták az erdőt. Fekete, töredezett körmük hegyével vallatták az évgyűrűket, kutatták a kőkemény nyári pásztát, s örültek, ha a cserefának olyan aranylóan sárga a béle, mint az érett sárgadinynyének. Kőből emelendő kastélyaikhoz a főurak és fejedelmek gyakorta hívtak külhoni, nyugati mestereket, de faépítményeiket ők is hazai, erdélyi ácsokkal építtették. Valaha még a viszonylag egyszerűbbnek mondható falusi lakóházak építésénél is szükség volt a hivatásos ácsmesterre, aki a fák kiválogatását, kiszabását irányította, a hagyományos szerkezetet, a méreteket, arányokat jól ismerte. Rangosabb épületek esetében a vezető ácsmester lábon, az erdőben válogatta ki a legalkalmatosabb fákat. Olyanokat, amelyeknek hajlataiban, görcseiben – akár a szobrász a kőtömbben – ő és egyedül ő látta meg a legkedvezőbb formát. Ügyelt rá, hogy a kivágandó fa még növésben legyen, mert „a hanyatlott idejű fa mind az vízben, mind az szárazon hamarább elvesz”. Gyakran nem is vágták, hanem „lábon szárajtották”, „aszalták” a fát, amely így két-három év alatt, „igen lassan száradván, olly kemény, mint a tsont, és semmi fejére nints”. A falusi ácsok többsége egy-egy településen, a nevesebbek falvak egész sorában, a legkiválóbbak távoli vidékeken dolgoztak. Hidak, zsilipek, gátak, malomszerkezetek, nagyobb épületek – csűrök, pajták, paplakok, kúriák, templomok – építését irányították. Leginkább talán mégis a harangtornyok emelésénél bizonyíthatták be, hogy mesterei és művészei szakmájuknak. Mert talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a magyarországi faépítészet legmonumentálisabb, leglátványosabb alkotásai azok az ácsolt harangtornyok voltak, amelyeknek ma már csak hírmondói állnak az erdélyi Kalotaszegen, a Kolozsvár és Marosvásárhely közt elterülő Mezőségen, a székelyföldi Maros- és Háromszéken, a Kis-Küküllő vidékén, az egykori partiumbeli hepe-hupás Szilágyban, Kárpátalja egyes vidékein, a felvidéki Gömörben vagy éppenséggel a dunántúli Őrségben. Ezek közt a harangtornyok és haranglábak közt van kicsi és nagy. Van egyszerű szerkezetű, és van olyan, amelyiknek logikáját, akár egy fából készült, óriási ördöglakatét, akár órákig bogozgathatjuk. Az egyiknek négyszegletű harangszekrénye és fiatornyos sisakja van, a másiké nyolcszegletű és nincs fiatornya. Némelyik kovácsolt vas szerkezetű órával is büszkélkedhet, a másiknak erkélye sincs, de van, mondjuk, ezerhatszáz-valahányas évszámmal áttört, rozsdás szélvitorlája. Természetesen léteznek táji sajátosságok, hasonló vonások, mégis leginkább abban egyeznek ezek a fatornyok, hogy nincs közöttük két egyforma. Mindegyikük más. Mindegyikük egyéniség. Harmonikus, természetes, mesterkéletlen egyéniség. Annyira, hogy már-már élőlényeknek tekintjük őket. És nem növény- vagy állatország teremtményeire, hanem a mi orcánkra, alakunkra ütnek. Antropomorf lények, akik bensőséges viszonyban vannak a felhőkkel, az égbolttal, és talán többet tudnak nálunk az időről is. Múltról, jelenről, jövendőről. Talán egyek is az idővel, ahogy harangjaik kongásával mederbe terelik, ünnepre, vészre, gyászra tagolják a végtelen és szeszélyes mozgást. Akad köztük bomlott kontyú, rongyolt szoknyájú vén boszorkány, de akad jóságos, görnyedt anyóka is. Találunk deli harcost pikkelyvértben, csúcsos sisakban, zordon pásztort hatalmas subában, kajla óriáskölköt, tizenöt méter magasra nőtt, nyakigláb kamaszt. Mitikus, mesebeli lények ők. Szervesen illeszkednek a tájba, a hagyományba, az őket építő nép lelkébe – merthogy onnan is fakadtak. Templom és fatorony gyakorta áll magányosan a faluszéli magaslaton. A cinterem általában csak falatnyi terület. Fehérre meszelt, mohos cseréppel fedett kőkerítés karéjozza a gyöpös kis kertecskét, a már-már eltűnőben lévő sírhantokat, düledező sírköveket, korhadó kopjafákat. Az öreg kőfalban aprócska ajtó, ha rásüt a nap, olyan sárgásveresen izzanak fel a kétszáz esztendős fenyődeszka megkövült szálkái, mint a borostyánkő. Rozsdás zár, akkora, mint egy nagy kekszesdoboz, vörhenyes kígyókként tekeregnek a kovácsolt zsanérok. Rózsabokrok közt rég megholt papok sírkövei, egy-egy aprócska szénaboglya, a falon kívül elvadult szilvafák, fent a magasban, távolabb, félkaréjban a fenyvesek. Napsütéses nyári délutánokon, amikor a levegő fojtóan nehéz és illatos, templom és sírkert olyanná lesz, mint az ismeretlen birtok, a varázsló kertje, az éden elvadult, de valamiként megőrződött darabkája, az aranykor legendás kertjeinek parányi szigete. A kiránduló ledől a fűbe, elbámészkodik az öreg kapukon és cserepeken, a sírköveken és repedezett kopjafákon. Följebb emeli a tekintetét: a harangtorony hatalmas, szellős faalkotmánya barátságosan magasodik fölébe. Kirándulónk elszundít, s alkonyatkor, amint ébred, már nem ismer rá a toronyra – elsötétült, egyetlen roppant tömbbé, fenyegető óriássá súlyosult a szürkületben. Mint a középkorban, a sötétség lebbenő árnyakkal, mesebeli alakokkal, szörnyekkel népesíti be a látásnak beszűkült, a képzelet számára kitágult tájat. A szakemberek úgy vélik, a fatornyokat ideiglenes építményeknek szánták építtetőik. Amíg nincs mód a maradandóbb kőtornyot megrakatni. Lehet, de nem nagyon akarom hinni. Egyik-másik építmény húsz-harminc méter magas (egy mai lakótelepi ház 6-10. emelete), a szerkezete bonyolult és kifinomultan ötletes. Túl nagyok, túlságosan is méltóságteljesek ezek a tornyok. És ha a megrendelők ideiglenes megoldásnak gondolták volna is őket, az építők, az ácsok biztosan nem. De azt sem tartanám lehetetlennek, hogy az amúgy puritán református gyülekezetek imigyen reagáltak az ellenreformáció tiltó rendelkezésére, miszerint tilos nekik kőtornyos templom építése. (Egy ácsfalu esetében a különleges megoldásokban gazdag, látványos harangtorony reklám, referencia is lehet.) A XIX. század egyik honismertető albumának cikkírója szerint az „ily fatornyok mindig érdekes látványt nyújtanak, mert a régi kor sajátságait hordják magukon”. Igaza lehet a hajdani szerzőnek, ezek a romló anyagból emelt építmények a kőnél élénkebben idézik a múltat. Hiszen valóban él, mesél a testük. Barnul, megfeketül vagy épp ezüstöződik. Érik. Korosodik. Így-úgy, de öregszik. Akár az ember. Van olyan, amelyik megrogygyan a korral. Csúnyán, elesetten öregszik. A másik megbetegszik. Kór emészti, rágja húsát, rothasztja, roskasztja gerincét, dönti le lábáról. A másik méltósággal, délcegen, egyenes derékkal öregszik. Megint másikon mit sem fog az idő. Nem öregszik, csak acélosodik.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.