Az inkák legendás földjén

Aki járt már ebben az elragadó országban, annak lelki szemei előtt a Peru szó említésekor gyönyörű tájak, érdekes emberek, megható élethelyzetek jelennek meg. Dél-Amerika egyik legősibb, földrajzilag legváltozatosabb országának szinte minden szegletében legendákkal, titkokkal, a híres ősökre emlékeztető romokkal találkozunk. A lépten-nyomon felbukkanó inka romvárosok, a kövezett ösvényeken lámákat terelő indián családok, vagy a szegényes vályogházacskák előtt szőtteseik fölé hajoló csíkos kendős asszonyok láttán az lehet az utazó benyomása, hogy ezen a tájon a jelen végérvényesen összefonódott a múlttal, a híres elődök szelleme ma is itt kószál az ódon kőfalak között.Peru nem csak kulturális, régészeti téren számít a Föld egyik legnagyobb kincsestárának; a geográfiai sokszínűség hatására kialakult számtalan különböző élettér hihetetlenül sok növény- és állatfajnak ad otthont, amelyek egy részét ma már kihalás fenyegeti. Mivel az ország gazdag természeti adottságai ellenére ma a kontinens egyik legszegényebb állama, amely munkanélküliséggel, éhínséggel, járványokkal küszködik, ökológiai értékeinek megvédése a Föld lakosságának közös feladata lett.Az országba érkező külföldi már a limai repülőtér kijáratánál bekerül a fejlődő világ nagyvárosaira oly jellemző színes, de nagy összpontosítást igénylő forgatagba; a hátizsákos idegent kiabáló taxisok, hotelügynökök, kétes eredetű igazolványt mutogató „idegenvezetők” s egyszerű jóakarók fogják közre szorosan, tuszkolják ide-oda, s próbálják meggyőzni szolgáltatásuk magas színvonaláról, társaikénál kedvezőbb áráról. Kellő ügyesség és határozottság esetén versenyhelyzetet lehet teremteni az ügynökök között, s az eredeti töredékére lehet lealkudni a taxi vagy a szállás árát. Ha végre sikerül megállapodni s a csomagokat a rozzant taxi tetőcsomagtartójára felkötözni, indulhat az autó – persze a perui járművekről elmaradhatatlan hangos zeneszó mellett.Az esőerdők feléA belváros felé szomorú nyomornegyedek palából, kartonból, vályogból épült kunyhóinak végtelen sora között kell elhaladni. Az Andokból jobb munkalehetőség reményében leköltözött indián családok élnek itt, amelyek persze sem a fővárosban, sem a part menti nagyvárosokban nem találtak munkát. A hatalmas mértékű beköltözés miatt az 1535-ben Pizarro által alapított Lima lakossága az utóbbi évtizedekben a többszörösére duzzadt: lélekszáma az elővárosokkal együtt eléri a nyolcmilliót.A nyomornegyedek lakói mindennapi kenyerüket cipőpucolóként, mozgóárusként, utcai hússütőként, vagy egyéb, általunk olykor elképzelhetetlennek tartott módon keresik meg. Van, aki az út mentén kartonból összetákol egy bódét, beleállít egy széket, a kezébe vesz egy ollót, s kitesz egy „peluqería” (fodrászat) feliratú táblát. Más a hosszú útra induló buszokra száll fel, s bűvészmutatványokkal, viccmeséléssel szórakoztatja az utasokat, minden betegség gyógyítására alkalmas csodaszereket próbál eladni.A pueblos jovenes (fiatal előváro-sok) által fojtogatott, zsúfolt főváros nem marasztalja az utazót, hiszen néhány templomán és valóban hangulatos, árkádos, faerkélyes épületcsoportján kívül csak az európai szemmel szokatlan utcakép ragadja meg a figyelmet. A 6-8 sávos utakat betöltik az ősrégi, selejtezésre váró színes buszok, amelyekből suhancok lógnak ki, és torkukszakadtából kiabálják az útirányt, így próbálnak minél több gyalogost a járműre felcsalogatni. A koldusokkal, jósnőkkel, békaárusokkal zsúfolt járdán sétáló külföldivel könnyen megeshet, hogy egy buszból megragadják, s megpróbálják felráncigálni! Érdemes hát elindulni a nyugalmasabb, s főként sokkal több természeti és kulturális érdekességet rejtő hegyvidéki és esőerdei tájak felé.A pánamerikai úton dél felé haladva a kősivatag helyét lassanként homokdűnék foglalják el, amelyek maximális magasságukat Ica városa környékén érik el. A nyüzsgő, de Limánál sokkal barátságosabb kisvárosból háromkerekű, fülsiketítően hangos robogótaxival lehet kijutni a közelben, 50-60 méteres homokdűnék között meghúzódó oázisba. A pálmákkal övezett kis tó, a végtelenbe vesző dűnesorok szaharai hangulatot varázsolnak az Andok nyugati lábaihoz.Ha folytatjuk utunkat dél felé, lassan kiérünk a homoksivatagból, s Peru legjobb állapotban levő, aszfaltozott országútján robogva lapos, kövekkel teleszórt, kopár felszíneken haladunk át. A világhíres Nazca-vonalak találhatók itt, amelyek célját, funkcióját, jelentését máig sem ismerjük pontosan. A vonalakat ingatag kisrepülőgépről lehet a legjobban megtekinteni, a felszállásra azonban gyakran egy teljes napot várni kell, ugyanis a nazcák élelmes utódai gyakran lassítják az ügymenetet, abban a reményben, hogy valaki megunja a várakozást, s hajlandó többet fizetni az azonnali repülésért.Nazcából újabb tízórás utazással juthatunk el Peru második legnagyobb városába, a 2300 méter magasan, gyönyörű vulkánok lábánál épült Arequipába. Neve eredetét illetően vita folyik a tudósok között. Egyesek azt állítják, hogy a szó a Titicaca-tó vidékéről származó ajmara indiánoktól ered, akiknek nyelvén ari quipa azt jelenti: a csúcsokon túl. Mások szerint kecsua elnevezésről van szó, amely a negyedik inka uralkodótól, Majta Kapaktól származik, aki csapataival erre járva így szólt: Ari, quipay! (Igen, szálljunk meg itt!)Fehér kövekből épült templomaival, oszlopsoros épületeivel, négyszögletes főterével Arequipa Peru egyik legszebb városa. Hangulatát különlegessé varázsolják a város szinte minden pontjáról látható hósapkás Csacsani (6075 méter) és El Misti (5825 méter) vulkánok. Ezek a kissé távolabb található Picsupicsu-csúccsal (5664 méter) együtt az inkák szent hegyei, apujai voltak, tiszteletükre számos gyermekáldozatot mutattak be.A várostól mintegy 160 kilométerre húzódik a világ legmélyebb völgyeként számon tartott, vulkáni kőzetbe vágódott Colca-kanyon. Arequipából kanyargós földúton, egy 4800 méter magas hágó érintésével lehet eljutni ebbe az elzárt, kilométernyi magas sziklafalakkal szegélyezett kanyonba, amely észak felé fokozatosan kiszélesedik, s lehetőséget kínál a lejtők teraszos művelésére és nagyobb falvak kialakulására is. A vadabb szakaszokon csak egészen kicsi, sziklapárkányokon meghúzódó, néhány vályogházból álló falvacskák találhatók, amelyeket függőhidakon, szakadékok felett vezető köves ösvényeken lehet megközelíteni. A vizet, élelmiszert öszvérháton hozzák a kanyon peremén épült, a külvilággal kapcsolatot tartó nagyobb településekről.A falvakat járva kecsua nyelvet beszélő, kis parcelláikat ősi, fából készített szerszámokkal művelő, mezítlábas férfiakkal, asszonyokkal találkozunk. Sátraink köré rongyos ruhákba bújtatott gyerekek gyűlnek, láthatóan édességet szeretnének kapni. Mikor már kalácsunkat majszolják, a bizalmukba fogadnak, s számunkra ismeretlen gyümölcsökkel halmoznak el. Elmondják, hogy iskolába járnak, délutánonként pedig a család birkáit legeltetik. Kérdésünkre, hogy hol az iskola, a fejük fölé mutatnak. Kiderül, hogy minden reggel a jó 800 méterrel magasabban fekvő másik faluba másznak fel, délután pedig a szakadékok, vízesések mellett haladó ösvényen futva térnek vissza, hiszen a birkákat legeltetni kell!Fantasztikus színekPeru egyik legnagyobb természeti vonzereje a legendákkal övezett Titicaca-tó, amelynek víztükre 3822 méterrel hullámzik a tenger szintje felett. Az óceán felől vasúton vagy poros utakon kanyargó autóbuszon lehet megközelíteni 12-16 óra alatt. A Brazíliában gyártott ócska Volvo busz persze igen gyakran elromlik, ennek hírére a közeli falvakból az asszonyok ételt-italt hoznak a többórás várakozásra ítélt utasoknak. A végtelennek tűnő, több ezer méter szintkülönbséget legyőző, s nem is veszélytelen szerpentinek után a busz egy pillanatra megáll, s a kalauz az út mellett álló feszület tövébe egy csokor virágot helyez: megköszöni Istennek, hogy az utasokkal tömött busz épségben eljutott a szakadékokkal szegélyezett útszakasz végéhez.Peruban a vallásnak hatalmas szerepe van a hétköznapi életben. A lakosság túlnyomó része katolikus, bár sokan továbbra is adóznak a különböző természeti erőket megtestesítő isteneknek. Így például a szeszes ital első kortyát Pacsamama, a földanya tiszteletére a földre öntik, vagy a nap elsőnek levett kokalevelét használatlanul ledobják. A kereszténység és a pogány vallások ebben az országban jól megférnek egymás mellett, a vallási ünnepek alkalmával rendezett felvonulásokon a körülhordozott Szűz Mária-szobor mellett ott viszik a hagyományos pogány jelképeket is. A keresztény vallás azonban – elsősorban a városokban – kétségtelenül nagyobb szereppel bír. A buszokban, taxikban hatalmas szentképeket erősítenek a szélvédőre (némiképp akadályozva a kilátást), sőt a legtöbb étteremben is található legalább egy Krisztus- vagy Mária-szobor.A Titicaca-tó partján épült Puno kikötőjében már kora reggel nagy a nyüzsgés, ilyenkor indulnak a kis motoros hajók a szigetekre. Nagy zsákokban áll a fedélzeten a kukorica, krumpli, borsó s mindenféle más árucikk, amelyre a Taquile- vagy az Amantani-sziget lakóinak szükségük lehet. A hajók taquilei családok tulajdonában vannak, a legénység is a népviseletbe öltözött családtagok közül kerül ki. Öltözetüket fekete nadrág, fehér ing, színes mellény, széles, piros öv, derékra kötött kokalevéltartó zacskó, valamint különböző színű kötött sapka alkotja. A sapka színe sok mindent elárul. Meg lehet tudni belőle, hogy nős, avagy nőtlen a gazdája, vagy hogy végzett-e valamilyen felsőbb iskolát.A hajók többsége turistákat is szállít, ezért a kedvükért rövid időre megáll a tó egyik legérdekesebb látványosságánál, az uro indiánok úszó szigeteinél. A 200-300 m2 területű szigetek a tó partjain tenyésző totoranádból készültek, csakúgy, mint a rajtuk élő családok házai és hajói. Az urók hosszú évszázadok óta a tavon élnek, s halászatból tartják el magukat. Sajnos ma már egyre többen költöznek ki a jobb lehetőségekkel kecsegtető partvidékre. Akik ma is a szigeteken laknak, a halászat mellett nagyrészt a turistáknak eladott emléktárgyakból élnek.A tavon hajózva vagy a Taquile-szigeten sétálva fantasztikus színek tárulnak az utazó elé. A nagy magasság miatt hihetetlenül tiszta a levegő, ezért a fényhatások sokkal intenzívebbek, mint az alacsonyabban fekvő helyeken. A távoli part élénksárga kontúrja és a mélykék víztükör között lebegő jellegzetes vitorlások, a hálóikat csónakjukból kivető halászok s a színes ruhákban nyüzsgő indiánok festői képe hatására az utazó a legendák világában érzi magát. Abban a korban, amelyben az elbeszélések szerint a legnagyobb isten, a Nap a Titicaca-tó egyik szigetére helyezte fiát, Manko Kapakot. Őt mondják az első inkának, aki megalapította a híres birodalmat, amelynek székhelyéül a mai Cuzco területét jelölte ki. A helyét annak alapján választotta meg, hogy hol tudja leszúrni a legmélyebbre a kezében tartott hatalmas aranyrudat. Az aranyrúd állítólag ma is megtalálható Cuzco főtere alatt.RomvárosokAz inkák egykori fővárosa – amelynek alaprajza a kilencedik uralkodó, Pacsakutek rendeletére egy puma alakját formázza – megőrizte a letűnt idők hangulatát. A sikátorok, a kövezett, meredek utcácskák, a csíkos kendőkbe burkolt asszonyok, a tereken arisztokratikus járással ide-oda sétáló lámák és alpakák látványa turisták ezreit vonzza a világ régészeti fővárosának is nevezett Cuzcóba. A város számtalan gyönyörű temploma már a spanyol uralom idejéből származik. A katedrálisban megtekinthető Utolsó vacsora festménynek az a jellegzetessége, hogy az apostolok által körülült asztalon egy cuy, azaz az Andok népeinek jellegzetes étele, a sült tengerimalac látható! A feszületeken ábrázolt Krisztus pedig általában indián vonásokkal bír.Cuzco környékén számos lenyűgöző inka romváros található, köztük a híres Piszakkal és Macsupicsuval. Ezeket az erődítményeket kövezett ösvények kötötték össze, amelyeken a hírvivők futva közlekedtek. Mivel az írást nem ismerték, az információt különböző színű madzagokra kötött csomók formájában rögzítették. A teljes birodalmat behálózó, jól kiépített utakat áru szállítására is használták, így az óceánból kifogott hal két napon belül az uralkodó cuzcói asztalán lehetett. A máig fennmaradt útszakaszok közül a Macsupicsu romvárosához vezető Camino Inca a leghíresebb, amelyen ma turisták ezrei zarándokolnak végig. A három-négy nap alatt végigjárható ösvény nagy része hegyi esőerdőn keresztül vezet, a gerincekről nagyszerű kilátás nyílik a sűrű növényzettel borított, mély völgyekkel tagolt vonulatokra.Cuzcóból nagyon rossz állapotban levő földút vezet észak felé az Andok láncai között. Aki vállalja a három-négy napos, fárasztó buszozást, az átutazhat Peru legelmaradottabb vidékein, ahol még a városokban sincs mindenhol villany vagy víz. Ezen a tájon a fejlődést a közelmúltig az itt legaktívabb Sendero Luminoso (Fényes Ösvény) terrorszervezet is hátráltatta. A kormány megdöntésére törekedő terroristák több ezer embert gyilkoltak meg a környéken.A busz (alsó csomagtartójában két báránnyal és két hízott disznóval) sok száz kilométer megtétele után végre keletnek fordul, s leereszkedik az Amazonas-medencébe. Estére érkezik az esőerdő szélén épült Tingo Maria városába, amely a kokain alapanyagát képező kokalevél illegális termesztésének legnagyobb perui központja. A környék a bűnözés miatt meglehetősen veszélyesnek számít, ezért a perui utasok szinte meg sem lepődnek, amikor fegyveres támadás éri a koromsötétben, sűrű erdőben haladó buszt. A fedett arcú, géppisztolyos bandita öszszeszedi a neki járó pénzt, a biztonság kedvéért a plafonba lő kettőt, majd két lányt magával hurcolva távozik. A kis magyar csoporton kívül senki sem csodálkozik különösebben, úgy látszik, ez hozzátartozik a környék hétköznapjaihoz.A busz délelőtt érkezik meg Pucallpa városába, ahol kiderül, hogy a rabló által leadott egyik lövés pont a krónikás hátizsákját fúrta át. Pucallpa az Amazonas felső szakaszát képező Ucayali folyó partján épült zajos, forró trópusi város. Az esőerdő Peru területének több mint felét borítja, a lakosságnak azonban alig öt százaléka él itt. Az emberek a néhány nagyobb város kivételével kis, gyakran a civilizáció által érintetlen falvakban élnek. A legtöbb indián falu kisebb-nagyobb folyó partján épült, hiszen a sűrű erdőben a folyók jelentik az egyetlen közlekedési útvonalat. Az Ucayali és mellékfolyói mentén a barátságos sipibo törzs tagjai élnek elszórt, 20-30 családnak otthont adó településeken. Szellős, fából épült, náddal fedett házacskáik a gyakran kiöntő folyók miatt lábakon állnak, sokszor palló köti össze őket.A sipibók élete igen nyugodt, a természet elkényezteti őket. A fákon bőven terem a gyümölcs, a folyókban rengeteg a hal. Egy család napi halszükségletét egyszerű horgászbotjával egy ötéves kisfiú (sőt még egy magyar geográfus is!) ki tudja fogni 5-10 perc alatt. A reggel kifogott piranyákból készült vacsora után indul útnak a sötét folyón a falu krokodilvadásza, hogy elejtse a heti egy alkalommal asztalra kerülő veszélyes, de finom húsú hüllőt. A lassan, néma csendben sodródó csónak orrában álló vadász görnyedten, megfeszített figyelemmel tar