Háromszék – Kovászna megye

Egyszerű írás igazít el a templom kapuján Dálnokon. „Megőrzi az Úr ki- és bemeneteledet mostantól fogva mindörökké” – ennyi csak, mi írva vagyon. Jámbor ige, biztonságot ad, s felemeli a lelket. Csak hát Dálnokon vagyunk, s felötlik egy kérdés az aranyszínű alkonyatban mégis: kinek milyen áron adatik meg, hogy az Úr színe elé járulhasson az út legvégén?Dózsa szülőfaluja ez, székely Dózsa Györgyé. Nevének hallatán pedig öszszeszorul mindenki gyomra, még négyszáznyolcvanöt esztendő múltával is, mert mindenki, akinek köze van a magyarsághoz, ehhez a kultúrához, sorshoz és történelemhez, elképzelte legalább egyszer azt a halált.Mindenki elképzelte, és beleiszonyodott.Csak székely Dózsa György nem képzelte el soha – ő volt az egyetlen, aki nem tudta elképzelni.Ő csak nézte faluja körül a szelíd dombokat, és fellovagolt rájuk ezerszer is a szilaj fűzfaparipán.- Vigyázz, Gyurka fiam, nehogy leljen valami! – mondták neki a robotos öreg székelyek, a robotos öregaszszonyok – és ő vigyázott, és felnőtt.Katona lett székely Dózsa György, lovaskapitány, erős, nagy csöndű, konok ember, s mert Nándorfehérvár alatt megölt párbajban egy török vitézt, hát elnyerte a király kegyét. S mert készülődött erősen a török, hát meghirdette Bakócz Tamás a keresztes háborút. S mert vezér kellett a hadnak, Dózsát emelte ebbe a rangba az esztergomi érsek.Aztán az a had Ceglédről nem a török ellen vonult.Heves volt a nyár, s egyenes lett a kasza.És aratott a halál.Dózsa némaságaNagylaknál szétverte a parasztsereg Báthori István hadát. Elfogta Dózsa Csáky Miklós püspököt és Telegdi István kincstartót, s mindkettejüket kivégeztette. Onnan, a két főúr karóba húzatott, meggyötört teste mellől pedig már nem volt visszaút, soha többé.Tudta ezt székely Dózsa György, s folytatta a kilátástalan, értelmetlen harcot. Aradot, Lippát bevette, majd megkezdte Temesvár ostromát. Előbb alvezérét verték tönkre egy forró délutánon Gubacsnál, s a megkínzott parasztok velőtrázó ordítása végigszállt a Partium felett. Ez a semmihez sem hasonlítható ordítás hozta el július 15-ét is, azt a napot.Oroszlánként harcolt székely Dózsa György, a halált kereste a Temesvár melletti síkon. A kegyes halált.De az Úr másképpen döntött.Azt akarta, hogy felettébb nehéz legyen az Ő színe elé járulnia székely Dózsa Györgynek.Elővezették a lófő székelyt, s megcselekedték vele azt, amit legszörnyűbb, legmagányosabb éjszakáján sem tudott elképzelni.És némán tűrte.És az a némaság, az a legiszonyúbb.Dózsa némasága azóta üvölt az égre.És Dózsa halála kísért Dálnokon is, pedig itt született, itt csak legényke volt, fűzfaparipán lovagoló.Uram isten!Jaj, messziről nagyon lehet szeretni a hazát, s messziről nagyon fáj is az a haza.P. E. grófnő, Mikes Kelemen drága jó nénje tudna erről mesélni sokat, ha még élne, s főleg, ha élt volna valaha egyáltalán.Neki írta Mikes Kelemen negyven éven át a leveleit, neki, aki nincs...Annak lehet vallani a legszebben, annak, aki nem létezik. Annak még azt is el lehet mesélni, hogy van valahol Erdélyben egy falucska, Zágonnak hívják, és ott áll a szülőház. Tényleg: áll még egyáltalán?A szülőházzal szemközt két vénséges tölgyfa mered az égre – hej, néném, de sokszor futottam körül mind a kettőt gyermekkoromban, vagy csak úgy heverésztem alattuk, hallgattam a madarak szavát, s meredtem a nyári égbe. Hej, néném, minden bele volt írva a nyári égbe, kivéve egyetlen szót: azt, hogy Rodostó.Hej, néném, akkor ölték meg apámat, amikor születtem, mert Thökölyvel harcolt, s mert nem lehet megtagadni a családot, a hagyományt, az ősöket, nem lehet azt megtagadni teljesen soha, hát én sem tudtam nem harcolni a szabadságért. Mi lett belőle, édes néném? Ötven év száműzetés a fejedelem mellett. Írj, édes néném, írjál mindennap, mert felettébb sok időm lett, mióta elmentem örökre. Írd meg, hogy volt-e értelme?! Szabad-e most Zágon, szabad-e már az édes Erdély, az én szegény, büszke, önsorsrontó népem?No, legények, kicsoda mer válaszolni zágoni Mikes Kelemennek?Az ősök nyomábanCsomakőrösnek is van szülötte, no hiszen, éppen Csomakőrösnek ne lenne? Talán a fél magyar művészet, tudomány, hősiesség és példa itt, Erdélyben született.Csomakőrösön történetesen Kőrösi Csoma Sándor látta meg a napvilágot.Van, akit a száműzetés sodor el hazájától mindörökre. És van, aki egy felfoghatatlan pillanatban elhatározza Háromszék Kőrös nevű semmi kis falujában, hogy felkutatja a magyarok nyomát, felkutatja valahol, olyan messziségben, amilyen messziséget Háromszék Kőrös nevű semmi kis falujában föl sem lehet fogni, mert az a messziség túl van bizony még a Hargitán is.És egy reggelen, az 1819. esztendő egyik hűvös hajnalán nekivágott Csoma Sándor, nekivágott gyalog, hogy Kis-Ázsián, Afganisztánon és Indián keresztül eljusson Tibetbe, s meglelje útján az ősök nyomát.Ne, ne ezt próbáljuk elképzelni! Csak azt, hogy hogyan lehet továbbmenni az ötödik, a tizedik falu után is?!Ő továbbment.1823 és 1831 között lámakolostorokban élt, s ha már ott volt, kidolgozta a tibeti nyelvtant, s megszerkesztette a tibeti szótárt. Végül 1842-ben indult tovább, Lhászába kívánt eljutni, de a Himalája lábainál összeesett és meghalt.Ilyen egyszerű ez: a háromszéki Kőrösről gyalog a Himalájáig, ahol már vár egy vidám parolára a halál. Ami közte van: csak egy élet...