Szép napok jönnek?

A kanyargós, jeges-havas úton megcsúszik egy sárga iskolabusz, és a lejtőn lerohanva belezuhan a jeges tóba. A lassan elsüllyedő buszban tizennégy gyermek leli halálát. Egy kislány és a buszt vezető nő megmenekül. Ez a tragikus baleset a kiindulópontja a kanadai-örmény filmrendező, Atom Egoyan Eljövendő szép napok című filmjének, mely Russel Banks azonos című regényén alapul.A buszbaleset drámai, gyönyörűen fényképezett jelenetét azonban csak a film közepe táján láthatjuk. Egoyan ugyanis nem csupán a tragédiára kíváncsi, hanem a megelőző és az azt követő momentumokra is. Az érdekli, milyen emberi viszonylatok állnak fenn a képzeletbeli kisváros, Sam Dent életében a gyermeküket vesztett szülők között, menynyire mutatkoztak meg egy lehetséges tragédia előjelei a szülő-gyermek kapcsolatokban, s hogyan képesek feldolgozni a veszteséget, ha egyáltalán képesek felfogni a megtörténtet a maga igazi, morális mélységében.Mindehhez, mintegy katalizátorként, egy, a nagyvárosból érkező ügyvéd alakja adja a támpontot. Mitchell Stephens (Ian Holm) „ráharap” a baleset ügyére. Arra biztatja a szülőket, indítsanak pert a felelősök megtalálásáért és elítéléséért. Nem ismeretlen ötlet ez; Banks regényének alapja is egy hasonló, s valóban megtörtént buszbaleset volt, s ott is rászálltak az ügyvédek a kis közösségre, amely a perekben és az ellenperekben szinte teljesen szét is esett. Egoyan annyiban változtat, hogy az ügyvéd nála korántsem a szokásos magabiztos, nagyhangú, lehengerlő stílusú sztár, hanem maga is súlyos gondokkal küszködő apa (lánya, Zoe, akit egyébként a regényíró Banks egyik lánya játszik a filmben, súlyos kábítószerfüggő), akinek, akarva-akaratlan, saját problémáival is szembe kell néznie, miközben a Sam Dentben történteket próbálja kideríteni. A nyomozás, az ügyvédi faggatózás aztán meglepő eredményekre vezet. A megszólaló szülők, érintettek élete tele van kisebb-nagyobb titkokkal, rejtegetett tragédiákkal, elromlott házastársi kapcsolatokkal, féltékenységekkel és szenvedélyes félrelépésekkel. Stephensnek mindenki igazat mond és mindenki hazudik, vagy legalábbis nem mondja el a teljes igazságot. És ez az, amit Egoyan mesterien old meg. Ez a különös lebegés, titokzatosság, a csöndes, havas, szépséges hegyek között, a felszín mögött megbújó, néhol alig sejthető, máshol vadul kinyilvánított érzések, az emberi lélek legbensőbb, sokszor nem is tudott, csak érzékelt rezdülései adják a film igazi értékét. Itt mindenki lemeztelenedik, de ez a feltárulkozás nem a lélek sötét bugyraiban való exhibicionista búvárkodást jelenti, hanem csupán (csupán?) azt: ilyenek vagyunk, ilyenek vagytok, jóból és rosszból, nemesből és aljasból összegyúrva. Senki nem szent és senki nem ördög. Ez túl egyszerű lenne. A gyökértelen, sehová, senkihez nem tartozó ügyvéd is erre jön rá a felelősök, a felelősség kutatása közben. Mindenki hibás és senki sem az.A film ezt a nagyon emberi gondolatot izgalmas formai megoldásokkal fejti ki. Egoyan szabadon közlekedik a történet idősíkjai között. Múltat, jövőt, jelen időt jár át keresztül-kasul. Előzmények és következmények keverednek, Stephens például egy, az eseményeknél két évvel későbbi repülőútján meséli el egy rokonszenves útitársnőjének a lánya kábítószeres drámáját, de ezt is megszakítják a Sam Dent-i történések, illetve az a gyönyörűen megoldott végső tanúskodási jelenet, amelyben az életben maradt, de megbénult lány, Nicole (Sarah Polley) úgy tárja fel az igazságot, hogy tudjuk: sok mindent elhallgat. A végig remeklő Ian Holm is itt a legjobb: alig észrevehetően finom arcjátéka, fáradt, megértő és a kudarcát is éreztető pillantása pontosan kifejezi azt, amit szavakkal nem is lehetne elmondani. Egoyan és az operatőr Paul Sarossy külön bravúrja, ahogyan Nicole és az apja (Tom McCamus) vérfertőző kapcsolatát ábrázolja: csak pillantások, érintések, fények, hangok (zene) jelzik leheletfinoman ezt a szerelemnél és szeretetnél is több kapcsolatot.A film zárójelenetében, a tanúvallomások után, Nicole egy dalt idéz, amelyben ott a bizakodás: megérhetnek még eljövendő szép napokat. De vajon jöhetnek-e valóban szép napok ezeknek az annyi mindent megélt, annyi mindent feltárt és elkendőzött embereknek az életében? Az 1997-ben Cannes-ban nagydíjas, a nemzetközi kritikusok és az ökumenikus zsűri díjával is kitüntetett film nyitva hagyja a kérdést, illetve a nézőre bízza a döntést.