Erdély – Szent Anna legendája

Hej, barátom! Kinek juthat eszébe éppen oda, oda fel, a madarak közé várat építeni?! Többeknek, mint gondolnátok. Két manónak, öt tündérnek, három tucat boszorkánynak, no és az óriások királyának. Mindezeknek eszükbe jutott. Végül még Apornak, a hatalmas pogány leventének is.István király volt akkor az úr, a hatalmas, erős, szent király, aki nehéz, embert próbáló küzdelmekben szorította Jézus hitére népét.Az erdélyi Gyulát is le kellett a szent királynak győznie.Mert őseinek hitén maradt Gyula, s az ősök hitén maradni szép becsületet meg gyors halált jelent némely korokban.1003-ban verte le István Gyulát, Erdély urát, akit a korabeli krónikások szintúgy királyként emlegettek, noha soha nem volt megkoronázva. Leverte a szent király Gyulát, Dobokának, hadvezérének segedelmével, majd létrehozta az egész Észak-Erdélyt magába foglaló Doboka vármegyét, s megszervezte az erdélyi püspökséget.Apor Sándor meg kapta magát, felmenekült Bálványos szép hegyére, felépíttette várát, s itten őrizte tovább az ősök pogány hitét. Áldozott a pogány bálványoknak, s imádta Hadúrt, ki hazát szerzett a hunoknak.Közel az éghezNo, ha pogánykodnék, magam is itt tenném szívesen.Jól választott helyet magának Apor Sándor.Mert elég messze van innen a föld, s elég közel a bástyákhoz az ég. S a pogány istenek is ebben az egyetlen égben laknak – mert hát nekik is lakniuk kell valahol, az már egyszer biztos.Derekasan pogánykodott Apor Sándor – egészen addig, ameddig István tűrte. Aztán levágták őt is, mint az asszonyok az árokparti vadsóskát, s legvégül a konok székelységet is rászorították az egy igaz Isten hitére. A konok székelység meg azóta is hálálja szépen Jézus hitét, bőven adja vérét mindig, ha szükséges. Innen, Bálványos alól is kétszer zavarták el a tatárt, tatárt elzavarni pedig nem a legmulatságosabb, legveszélytelenebb szórakozás.Aztán múlt az idő, és szépen váltogatták egymást az Aporok a várúri méltóságban. A tatárjárás utáni zűrzavaros időkben Apor László erdélyi vajda nézte innen a remegő, kicsi életekre vadászó sasmadarat – lecsapott a sas, elröpült majd három évszázad, s Apor Miklós uram már meg is halt szépen a Székely Mózes ellen vívott brassói csatában. Jött utána Apor András – tudja a fene, hogy csinálták, de mindig akadt egy újabb Apor valahol a ládafiában.Apor András csudamód érdekes dolgot eszelt ki magának: a Budára igyekvő királyi adószedőket legott elfogatta, és mindőjüket deresre húzatta. Amikor meg vége lett ennek a vidám mókának, a munka nehezebbik végét ragadta meg a jó várúr. Valahogy, rettenetes erőfeszítések árán megtartotta magának mind a hét szekér ezüsttallért, amelyet a királynak szántak éppen.Kérdezte is mindjárt Rudolf, kikandikálva kedvenc órája szerkezetéből: – Mondja már meg valaki, hun a jó fenébe' van az a hétszekérnyi ezüst?!- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, azt bizony eltette magának az a büdös ártány Apor András, Bálványos várának ura.- No hát, ha eltette, akkor szaladjon már oda valaki, vegye vissza tőle, aztán azt is mondjátok meg Apor uramnak, hogy csókoltatom, és vágjátok le egyúttal a fejit!El is indultak a martalócok, Apor uram pedig Lengyelországba szökött előlük mind az összes ezüsttel, de előtte még fölrobbantotta a reá bízott várat.Hát ilyesféle dolgok estek meg itt az öreg falak között.Most pedig a csönd kiabál lefelé, a völgy felé. Odaáll a csönd a romló falak tövébe, kiált egy tízakósat – aztán hamar csapra veri azt a kiáltást a részeges félelem, és éjszakára rettegéssé issza magát alatta. S akkorra elindulnak Torjáról a gonosz és jóságos szellemek, elindulnak mind, hogy körbetáncolják Bálványos elhagyott várát.Jönnek, egyre jönnek a torjai büdösbarlangból.Azt mondják, ez egy mofetta. És mondanak még hozzá mindenféle számokat. Például: „A barlangból évente másfél millió kilogramm szén-dioxid és 6400 kilogramm kén-hidrogén áramlik ki.” Már Bél Mátyás is járt itt 1744-ben, majd gróf Teleki Domokos jött jó ötven év múlva, és megemlékezett a „Büdös-hegyen” lévő „büdös lyukakról”. Hát persze.A büdös kén jó a csúzra, reumára meg mindenféle gyulladásos nyavalyára. Rendben van. De a lényeg az, hogy itt mindenféle különös lények helytelenkednek odabent a föld méhében. Még elképzelni is nehéz, mi folyhat odalent éjszakáról éjszakára, mialatt az egykedvű kén rárakódik a komor sziklafalakra.Akkor is vastagodott egy ezredmilliméternyit éppen, amikor erre járt Szárazajtai Józsa Izsák. 1856 volt akkor, Szárazajtai Józsa Izsák meg negyvenkét esztendős férfiember.Talán favágó volt szegény. Vállán szörnyű fejsze ingott, s egy kedves dalocskát fütyörészett. Vagy nem is – a madarakat hallgatta csendben.Aztán nekidőlt, s közben büdöset lehelt a hegyoldal.Istenem, Istenem! Micsoda színpad ez a halálhoz. S röhög lyukjában az ördög, az Úr meg hagyja, hadd játsszék.„Szárazajtai Josa Izsáknak véletlen elhunyt XLII éves tetemei,kiért minden jóknak hullanak köny-nyei ezen sírba nyugosznak.”Nézzetek körül!Sokkal másabbat Szárazajtai Józsa Izsák sem látott, mikor utoljára körülnézett innen. Utoljára, mielőtt szellem lett, hogy feljárjon éjjelente Bálványos várához, napközben meg a büdös lyukban gyógyítgassa lelkének nyavalyáját.Nincsen lajtorja az égbe.Meg kell halni mindig, hogy oda lehessen jutni.Vannak persze jó halálok is.Könnyűek, szépek vagy nehezek – de hősiesek legalább.Aztán meg vannak rossz, nagyon rossz halálok.Mikor a pestiskirály táncba hív egy éjjel – az nagyon rossz halál.Vörös álarcot visel a pestiskirály mindig, amikor bált ad. Kényes vörös posztó fedi beteges testét – s csak táncol, táncol fáradhatatlanul. Tánc közben pedig kínt csókol, s lelkeket kaszál. 1719-ben adott utoljára nagy bált a pestiskirály Alcsíkban. 11 324 lelket vitt táncba akkor – éppen a felét az alcsíki szegény lelkeknek.Felirat emlékeztet arra a bálra Csíkkozmás plébániatemplomának védőfalában.S hiába bök a felhők közé a kicsi templom áldott tornya: ez a tábla arra is emlékezteti az utazót, hogy nincs lajtorja az égbe – sajnos nincsen.Nehezebb találkozót ad az Úr az ő szeretteinek.Igen.Nyerges-tetőA drága honvédek is mesélhetnének erről odafent a Nyerges-tetőn.Alcsík és a Kászoni-medence határa ez – fent, a zord fenyvesekkel ékes Csíki-havasokban.Tuzson János alezredes állt ezen a tetőn, s kétszáz rongyos honvéd. 1849. augusztus 1-je volt már, hát rongyosok voltak, de a lelkük ünneplőbe öltözött. Orosz dzsidások és osztrák dragonyosok özönlöttek a szoroson át. Fényes, tiszta uniformisban, jóllakottan.Letérdelt Tuzson János, letérdelt kétszáz honvédje, s csak elmondtak egy egyszerű imát. Egy egyszerű imával kopogtattak be az Úrhoz – mert illik kopogtatni, bárhová készülünk vendégségbe.Aztán meghaltak.Öldöklő csatában.