Erdély – Máramaros és a hepehupás vén Szilágy

Kedélyes, öreg ősz mosolyog a dombokon, s csak úgy kineveti mogorva nagybátyját, a halált. Felhődunyhába bújnak a hegyek – álmosak, az idő is eljárt, pihenni kéne. Csak a varjak dobják rá magukat az erőtől duzzadó, kamasz szélre, a varjak, amelyek mind, mind az elmúlás mögé néznek. Az elmúlás mögött pedig nagy élet van – szerelmetes, ősi nagy élet.Tudják ezt mind az asszonyok is, akik most a konyhában, teremtő nagy gőzben dunsztosüvegbe zárják a nyarat.Nagy élet van Zsibón is, a Wesselényi-kastélyban.II. Rákóczi Ferenc nézi az őszt a parkban. Erbeville gróf sétálgat véle, Erbeville, aki 1705-ben – mit szépítsük – tönkreverte itt a fejedelem kurucait. Sétálgatnak. Nem szeretik, de tisztelik egymást. Ahogy Kazinczy Lajos tábornok is tiszteli orosz ellenfelét, aki előtt itt, a kastély udvarán tette le a fegyvert 1849 augusztusában.Idegen ország, idegen hatalom katonájával meg lehet békülni bizonyos idő után. Csak az árulónak nincs bocsánat, aki a saját népére, saját népének szabadságára tör, saját hazája ellen hív idegen megszállókat. Az ilyen gané embernek nincs bocsánat, még a síron túl sem.Nézd csak! A lehullott, sárga levelek között mindenféle dolgok várnak valamire.Figyel téged a legutolsó Wesselényi lépte, s egy régi-régi Wesselényi leány bűnös szerelme. Puha csönd lett már mindkettőből.S hogy mire várnak?Hazajáró lelkekMondom: valamire. Ki vagyok én, hogy tudjak mindent? Csak a jó emlékezetre talán. Vagy egy garabonciásra, hogy legyen kivel szót váltani. A vén fa pedig gyökérmarkába szorítja a múltat, s megígéri mindenkinek: eljön majd a tavasz – a mindannyiunké.Ezt ígéri a régi istálló is, holott öszszedűlni készül. De az elmúlás minden éjjel felszerszámozza a régen kimúlt, legpompásabb kancát, s átlovagol a kerten. Elnézi az öreg szökőkutat. Mert hát az öreg szökőkút csiklandós álmai rászáradtak egy álomtalan kor lelkére.S ezt nézi a Wesselényiek kriptája is odafent a dombtetőn. Mert eljött a nap, amikor semmi sem maradt a kriptából. Azon a napon összeszedelőzködtek a halottak, csupa ismerős, kedves Wesselényi, és elmentek innét máshová, más terveket szőni.De megígérték: egyszer visszajönnek, mindannyian.Ady is visszajár Zilahra.Hiába, no, vannak őszök, amelyeken élők is, holtak is felkerekednek, hogy végigjárják azokat a helyeket, amelyek fontosak valamiért.A zilahi Wesselényi-kollégium pedig fontos az égő szemű Csönd-hercegnek. Hiszen már nem gyerek, s még nem felnőtt volt itt: gimnazista. S eminens, ami a tanulmányi előmenetelt illeti. Mégis, consilium abeundival, vagyis, ahogy kevésbé flancosan mondják, kicsapással fenyegették az ősi skóla szigorú tanárai. „Némely kiderült lumpolásokra” vezették vissza a jó professzorok a szigor eredetét, s ami igaz, igaz – jófelé kutakodtak.Csak azt mondja meg valaki: hogyan is férhetne el egy ekkora lélek lumpolás nélkül egy ilyen kicsike, hónapos szobában?1740. december 20-án Bardócon, egy ősi székely nemescsalád fiaként látta meg a napvilágot Benkő József. Méltatlanul elfeledett polihisztora ő Erdélynek, pedig Transsylvania specialis című munkája csak Orbán Balázs életművével összevethető vállalkozás. Szilágysomlyón tisztelegjünk őelőtte is azzal, hogy szavaival emlékezünk Somlyó legnagyobb családjára, az áldott emlékezetű Báthoryakra.„Ez a mezőváros Somlyó, teljesebb nevén Szilágysomlyó, már romokban heverő várával. (...) A mezőváros legfőbb ékességei közé számít az, hogy a Somlyai előnévvel címzett, híres nemes Báthory fejedelmeket adta, és főként Báthory Istvánt, Lengyelország királyát és Erdély fejedelmét, ami halhatatlan emlékezetet szerzett immáron kihalt nemzetségének. A Báthory-családról érdemes elolvasni azt, amit Czwittinger írt, noha az a rész, ahol azt állítja, hogy Báthory Andrást menekülése közben románok fogták el, nem igaz, mert ismeretes, hogy csíki székelyek gyilkolták meg.”A havasok közöttEnnyi hát. Kevés – és rengeteg. Nekünk pedig csak az a dolgunk, hogy imádkozzunk: nehogy benője a maradék várat is az elkövetkező, félelmetes évezred.Ha csúnyán akarunk beszélni, mócnak hívjuk a románt mi, magyarok.Hát igen.A móc is román. Meg az avasi is.Szilaj, mosolytalan, nehéz sorsú, bocskoros hegyi ember.Itt élnek ők a Máramarosi-havasok között.Dühöng a tél odafent a Nagy-Pietrosz tetején. Akkora csöndet ordít mérgében, hogy messzire elhallatszik a szarvasok puha orrlikából felszálló pára is.És ott, a Tatár-hágón túl már vége van a világnak.Ott, a Tatár-hágón túl Ukrajna borítja vad, keleti évszázadait az életekre.Sok mesének kéne születnie errefelé, a rémséges, fenséges tájon – csak hát sosem volt idő ilyesmire.Reggeltől késő estig tart az életben maradásért folytatott küzdelem, éjszaka pedig nehéz, sivár pihenés következik.S most jön a tél, már megint.Talán el sem ment, csak megbújt nyárra a járhatatlan fenyvesek között. Jön – s a birkanyáj pásztorával elindul valahová.A kolomp szava felkarcolja a csöndet.A vad kutyák beleugatnak a semmibe.Mennek.Jézusom – hová?Az Iza völgyében még legénykedik a napfény.Kiül a dombtetőre, végignéz a tájon, úgy tesz, mintha mosolyogna – de nem csapja be a szegény avasiakat. Ők tudják, remeg félelmében a legényke, mert közeledik rettenetes nagybátyja, őfelsége tél úr. Ilyesmi idő volt akkor is, amikor Dragos Voda megpillantotta a fehér bölényt. Nézték egymást, Dragos és a nemes állat, majd fölvetette pompás, nagy busa fejét a bölény, és elindult kelet felé. És elindult a nyomában Dragos, és átkeltek a nagy hegyeken – elindult Dragos, mert minden népnek kell hogy legyen eredetmondája. S később Bogdan vajda is innen, Izakonyháról indult el Moldvába, ahol 1359-ben megalapította az első moldvai feudális államot.Öreg templom áll most Izakonyhán, öreg román fatemplom. A kertjében öreg temető, öreg halál, sok-sok öreg kereszt.Semmi sem a miénk itt.De szép.Az meg már megbecsülés, ha nem is barátság.Elhull a virágHajlamosak vagyunk éterinek, tündérinek képzelni kivételes embereink szerelmeit.Pedig hát a szerelem az szerelem.Az amor sanctus keveseknek adatik meg – a többieknek marad a lélek szerelme és a test nyers, életet teremtő vágya.Koltóra érkezett 1847. szeptember 9-én Petőfi Sándor és felesége, Szendrey Júlia.A mézesheteikre jöttek.Petőfi még 1846 októberében ismerte meg Teleki Sándort, majd esküvője után egyszerűen megkérte a grófot, bocsássa rendelkezésére koltói kastélyát, s ha egy mód van rá, ő maga utazzon el innen a jó fenébe, minél messzebbre, ha lehet.Éppen úgy, ahogy manapság mozijegyet vesz szüleinek a kamasz.És a szülők moziba mennek.Bizony, Teleki is elutazott.Méghozzá majd két hónapra, hiszen Petőfiék október 29-ig maradtak.És tették, amit mézesheteken tenni szokás. És még valamit, persze.Mert Sándor esténként kiült egy butykossal a kertbe, a vén fa alá.És írt.„Elhull a virág, eliramlik az élet.”Ezt írta.Teleki Sándor meg körbeutazgatta összes kastélyát, összeveszett összes cselédjével, gazdatisztjével, és majdnem megütötte a guta, hogy mikor mehet végre haza.Mert ugye, adott pillanatban minden történés értelme csak nézőpont kérdése.„Elhull a virág, eliramlik az élet.”Ha egész életében semmi mást nem tett volna Sándor, a költő, mint hogy ezt a sort papírra veti, akkor sem élt volna hiába.Sándor, a gróf pedig tudja, ezért az egy sorért is érdemes volt körbeutaznia az összes büdös, fűtetlen udvarházat.Tudja ezt Sándor gróf, s mosolyog is rajta, ha kiül tájat nézni a temető végibe.Kicsi, árva temetője van Koltónak, jól áll neki a dióérlelő ősz.Itt nyugszik római szent birodalmi széki gróf Teleki Sándor honvéd ezredes és író, és neje, gróf Teleki Sándorné, született Litez de Tiverval Mathilde, aki tizennyolc esztendővel túlélte derék férjurát.- Már nagyon vártalak, Mathilde! – suttogta Sándor gróf, amikor leengedték végre mellé az asszonyt.- Itt vagyok, itt vagyok, kedves! – suttogott vissza az asszony, s azóta kéz a kézben nézik a koltói határt, a dióérlelő őszöket, a csöndesen pusztuló világot – nézik, egészen az utolsó ítéletig.A szatmári síkot elhagyva semmi csodát sem vár a vándor – és akkor hirtelen ott van Aranyosmeggyes.Miután a meggyesaljai Morócz Istvánnal 1492-ben kihalt a család, a Báthoryak véget nem érő pereskedésbe kezdtek a birtokért. 1520-ig tartott a per, a Báthoryak végül felosztották egymás között Aranyosmeggyest – felosztották, aztán soha többé be sem tették oda a lábukat, így a várkastély lassan pusztulásnak indult. Amikor az utolsó Báthory is örökre lehunyta a szemét, leányágon Lónyai Zsigmondra szállt a birtok. Ő helyrehozatta, átépíttette, megerősítette – a török 1661-ben nem is tudta bevenni. Lónyai Zsigmond halála után leánya, Anna örökölte a várat. Anna biztatására a környékbeli nemesek levágták a vidéket sanyargató szatmári vár német őrségét, ezért Annát fej- és jószágvesztésre ítélték, s a várat a császáriak 1670-ben felrobbantották. Majd száz esztendő múltával báró Wesselényi Ferenc szerezte meg a birtokot, s újra felépítette a kastélyt. Utolsó birtokosai Bethlen Zsuzsanna és Teleki Sámuel voltak – majd jött a huszadik század, s maradt, ami maradt.Reszkető, öreg, fogatlan gondolat ül odabent a sarokban.Mindig összedűlt várkastélyok sarkában üldögél, morog, pipázik, s apjával, idő úrral veszekszik.- Hogy hívják magát, öregapám?- Elmúlásnak – morogja az öreg, és beleszí érett cseresznyefa pipájába.Elmúlás.Együtt született velünk, látta öszszes harcunkat, halálunkat, mégis elzavarjuk mindig, mindenhonnan.Nehéz is tudomást venni róla.Nehéz látni az elmúló kastélyokat, az odalett minden dicsőséget, a halált. Nehéz látni Aranyosmeggyest, pedig bizony mondom néktek, nem lesz egyéb a lakótelepekből sem.(A televíziós sorozat huszonegyedik részét ma 16.20 órakor sugározza az MTV 1.)