Erdély – Aranyosszék kettéhasadt hegye

„Erdély minden időben, miként Svájcz, a szabadság hazája volt, itt levén védvára az ezredéves magyar alkotmánynak, itt levén fészke azon szabadságszeretetnek, polgári és vallási felvilágosodásnak, mely kelet és nyugatról, török és osztráktól egyiránt fenyegetve, Erdély függetlenségében találta fel léterejét, életfeltételét. (...) E nagy missió betöltésében Erdély nemzetei közül kétségtelenül a székelyeké volt az oroszlánrész... Jólesik azért, ha útunkban a hős és szabadságvédő nép egy csoportját Erdély közepén feltalálhatjuk, oda helyezve az országrész szívébe, hogy onnan mintegy szétáradjon a szabadságvédőknek azon hősiessége és honszerelme, mely a múltban csodákat mívelt, s mely, hiszem, hogy a jövőben sem fogja magát soha meghazudtolni. Erdély szívének e nemes vértől lüktető gyúpontja nem más, mint Aranyosszék, a székely székek ötödike.”Akkor hát Aranyosszék. Induljunk el Orbán Balázs nyomán – s hamar csatazaj, lódobogás, halálhörgés hallik a múltból, a nehéz magyar sorsból, csatazaj hallik, s összetöri a jelen furcsa, mesétlen csöndjét.- Szabadíts meg, Uram! Éretted harcoltam!László király menekül. Nyomában a Bizánc által reánk szabadított vad, vérszomjas kunok. Vágtat a király, életét s országát menekíti, s ahogy hátrapillant, egészen közelről csillog már szemébe a kunok véres fejszéje.- Szabadíts meg, Uram! Éretted harcoltam!Csak suttogta a fohászt László, a magyarok szent királya – de azért nyomban kettéhasadt az irgalmatlan hegy. Merthogy ez jutott eszébe hirtelen az Istennek, aki hallotta azt a suttogást. Kettéhasadt a hegy, László tovább vágtatott, a kunok meg rémülten rántották vissza lovaik gyeplőjét. Azt gondolták, megharagudott rájuk a hegyek szelleme. Nem tudták, hogy a hegyek szelleme is az egy igaz Isten.A szenvedő TordaÍgy menekült meg László király, s így keletkezett a Tordai-hasadék. Gondolom, van rá más magyarázat is, csak az tele lehet kőzettani meg földtörténeti szakszavakkal. Azokat meg én nem szeretem. Inkább hiszem a legendát, és hallgatom a hasadék mélyén neszező kövérkés csöndet, amely mindig összevész a szikár, barázdált arcú sziklavénekkel.Túl bölcsek már a sziklák a fecsegéshez. A kövérkés csönd pedig túl gyerek. A patak zúgása az ő barátja, együtt ingerelik a véneket, akik néha nagy haragjukban vihart zúdítanak a mélybe. No, olyankor ne érjen idekint a rossz sorsod! Vihar idején még szent lovagkirályunk is a barlang mélyén keres menedéket.Nohát, ha van városunk Erdélyben, amelyik sokat szenvedett, akkor az Torda. 1598-ban Basta generális elővezettette a város előkelőit, és nyilvánosan lemészároltatta valamennyiüket. Három év múlva jött Vitéz Mihály, és kétszer egymás után porig égette a települést. 1658-ban a törökök dúlták fel, majd Rákóczi szabadságharca idején, 1707-ben Rabutin hadai fosztogatták.Mégis, mégis – Torda valahogyan mindig újjáépült, házai mindig benépesültek, s emellett ez a város volt Erdély történelmének egyik legnevezetesebb központja.Miközben a magára oly büszke Európában megülik a tridenti zsinatot, és elindítják az ellenreformációt, Franciaországban kitör a vallásháború, és Szent Bertalan éjszakáján csaknem kiirtják a hugenottákat, addig Tordán számos országgyűlésen mondják ki, és biztosítják a vallásszabadságot. Sőt 1568-ban Európában elsőként itt iktatják törvénybe, hogy a prédikátorok szabadon terjeszthetik tanaikat. Két templom: az öreg református és a furcsa, torony nélküli katolikus ezen országgyűlések helyszíne. S a gyűlésekre igyekvő fejedelmek szálláshelye is látható még, s az a ház is, ahol Jósika Miklós született.S abban is van valami végzetszerű, hogy éppen itt, Aranyosszék közepén hirdették ki 1691-ben azt az átkozott Diploma Leopoldinumot, az önálló Erdélyi Fejedelemség megszűnését kimondó császári határozatot.Bethlen Gábor fejedelem a Kolozsvárra összehívott országgyűlésen elfogadtatta egy akadémia alapítási tervét. 1622 májusa volt akkor, s az év végén a Gyulafehérvárra telepített, az Európa-hírű heidelbergi akadémia mintájára szervezett kollégium már fogadta is első vendégprofesszorát, Martin Opitz német költőt, aki klasszika-filológiát oktatott az erdélyi ifjaknak. S jöttek utána sokan külföldiek, s jöttek a külföldön taníttatott magyar professzorok is: Csulai György, Balai Mihály, Galgóczi István – de itt tanult, majd ide tért vissza tanítani Apáczai Csere János is.Bethlen Gábor fejedelem kevéssel halála előtt aztán még egyszer gondoskodott az általa alapított kollégiumról: Enyed városát minden adójával, hét falut, a tokaji Hétszőlő minden jövedelmét, Debrecen városának évi kétezer aranyát, továbbá saját vagyonából húszezer aranyat adományozott visszavonhatatlanul a kollégiumnak – aztán meghalt.Ment is minden rendjén egészen 1658-ig, amikor az Erdélyre törő török-tatár hadak feldúlták a fejedelmi székhelyet, és porig rontották a kollégiumot. Négy esztendő múlva aztán Apafi Mihály fejedelem Enyedre helyezi át a kollégiumot. S figyeljünk csak! Kisvártatva még két intézkedést hoznak: elrendelik, hogy a város polgárai kalaplevétellel köszöntsék a professzorokat, a sót szállító szekereket pedig kitiltják a miriszlói útról, nehogy a zörgés megzavarja a tanítást. A tanárok lakást kapnak, fizetésük 250 forint, s ezen felül még terménybeli juttatás is jár nekik. Hogy ez a pénz mit ért, talán megértjük, ha tudjuk, hogy egy pár csizma egy forintba került akkoriban.És folyt az oktatás, zavartalanul.Bentlakó deákok, a tógátusok, s a kintlakók, a publikusok egyformán óvták nagy hírű iskolájukat, a felsőbb osztályosok tanították s felügyelték az alsóbb osztályba járókat, tisztelték egymást, tanáraikat, fejedelmüket, városukat, s tisztelték mindenekfelett hazájukat s a tudást, amellyel szintúgy a hazát szolgálták. S ha a tudás éppen nem volt elég szolgálat a hazának, akkor életüket dobták oda, gondolkodás nélkül.Enyedi deákokÍgy történt ez 1704 virágvasárnapján, amikor Rabutin parancsára Tiege ezredes feldúlta Enyedet. Porrá égett a város és véle a kollégium is. Az Őrhegyre menekült deákok egy csoportja a visszavonuló osztrák rablókra vetette magát. Fűzfahusáng volt a fegyverük, azzal esett neki a martalócoknak Krizbai Gyuri, Marosvásárhelyi Péter, Magyari István – és mind a többi deák.Meghaltak. Emlékművük fenn áll a Kápolna-dombon, s kijár nekik a főhajtás, az emlékezet az utókortól – persze, csak ha az utókor ad még valamit magára.Három évvel a szomorú eset után a labancok megint csak felprédálták a várost, s a kollégium kilátástalan helyzetbe került. Ekkor Pápai Páriz Ferenc az angol protestánsokhoz fordult segítségért. Ennek eredményeképpen I. György király pátenst adott ki, s a hitsorsosok 11 ezer fontot gyűjtöttek össze a kollégium felépítésére.Felépült a nagyenyedi kollégium, s falai között azóta is folyik az oktatás. Folyik, pedig ahogy Krizbai Jenő igazgató úr finoman fogalmaz, 1920 után a Bethlen Gábor Kollégium „egy más értékrendű társadalmi, politikai és kulturális szerkezetbe helyeződött át”. Hát igen.1963-ban még a Bethlen Gábor elnevezést is betiltották, 1975-ben pedig a tudomány 350 éves templomát ipari líceummá alakították át – egy gazember, félanalfabéta cipészinas, Ceausescu parancsára.Ha sétálunk a folyosókon, ha a szemükbe nézünk az elmúlt évtizedekben itt végzett, s ki tudja, mennyit szenvedett deákoknak, akkor jó, ha tudjuk: azt a gazember, félanalfabéta cipészinast a fényességes Nyugat közel negyven egyeteme választotta díszdoktorává.E tudással együtt lesz kerek a világ.A kollégiummal szemben áll Nagyenyed vára. S Nagyenyed várának ugyan miért jutott volna könynyebb sors, mint Nagyenyed református kollégiumának? Jó Árpád-házi királyaink idején emelték a kicsi várat, amelyet aztán a XIV-XV. század folyamán kibővítettek. Nyolc bástyát húztak köré, s ősi szokás szerint mindenik bástyát más-más céh őrizte.Először Budai Nagy Antal fellázadt parasztjai ostromolták Enyedet. Több mint száz keserves esztendő elmúltával pedig Izabella királyné töltött itt egy éjszakát, a bejárat felett ma is látható szobácskában. S az az éjszaka az asszony életének legnehezebb éjszakája volt.1551 áprilisa volt. Fráter György már megkötötte Ferdinánddal a nyírbátori egyezményt, amely kimondta, hogy Erdély a tiszántúli részekkel egyetemben visszaszáll a Habsburgra. Fráter György aztán fegyverrel kényszerítette Izabellát az egyezmény elfogadására – s a magára maradt asszony innen, Enyedről indult, hogy átadja Castaldónak Szent István koronáját.Ezért volt annyira nehéz az az itt töltött éjszaka. Mert nem maradt utána más, csak a királyné búcsúja Erdélytől. Ám az enyedi polgároknak akadt még ennél is nehezebb éjszakájuk, akadt szép számmal. A rettegett Basta generális idején ezt jegyezte fel naplójába a krónikás: „1603-ban Enyed piacán az őrölt fakéregből készült cipó mellett emberhúst is mértek.”Talán így volt, talán nem. De hogy mérhetetlen volt a szenvedés, abban bizonyosak lehetünk. Török, Habsburg, labanc, kuruc – aki csak erre járt, dúlta a falakat. Utoljára aztán 1849. január 8-án törtek rá gyilkosok, néven nevezve román felkelők, akik Axente Sever és Avram Iancu vezetésével 700 magyart és szászt mészároltak le. A vár falán tábla emlékeztet a gyilkosságra, s e tábla alatt nyugosznak tömegsírban az áldozatok. Érettük is elmormolhatsz egy imát a XIV. században épült vártemplomban. Mert, istennek hála, van még gyülekezetnyi hívő, van tiszteletes is, s van istentisztelet magyar nyelven.A vártemplom melletti evangélikus templomban nagyobb a csönd. Merthogy 14 szász él még Nagyenyeden, öreg ember mind – hát ritkábban zendül fel itt az Urat dicsérő ének. De talán nekik, öreg szászoknak is vigasztalásul szolgál Áprily Lajos néhány sora, amelyet Pásztori János tiszteletes úr tétetett ki a várban:„Ó föld: Cenkalja, Őrhegy, templom-árnyék,Sok karthauzi-szegfűs cinterem,van-e rögöd, mely nem halállal áldotts van-e köved, amely delejtelen?”SzékelykőVissza, még egyszer vissza a vadonba! Egészen a fenséges Székelykő lábáig.Hát mik vagyunk mi, gyarló emberek e roppant sziklatömb alján?A Székelykő egyetlen sóhajtása, egyetlen vihara elsodorna minket, nyomtalanul. Mégis: odafent, a szörnyű szirt tetején vár állott, Székelyvár, amelynek romjai megvannak most is, csak hát mi ahhoz is kicsik voltunk, hogy felmásszunk oda.Messzi időkben, a tatárjárás előtt még megmászták az ormot büszke székelyek, s várat is építettek reá. Nem volt idejük azon töprengeni, mekkora is az ember. Tudták: semekkora. S tudták: éppen ezért majdnem mindenre képes. S ugyan ki tudhatná ezt jobban, mint a Székelykő tövében megbújó Torockó lakói? Ők, kiknek ősei a meszszi Ausztriából, Eisenwürzel városából betelepített szászok voltak, s valami rémisztő türelemmel, kitartással, konoksággal bányászták a vasat a környező hegyek gyomrából. Bányászták a vasat, és felépítették ezt a települést. Takaros házaik felfoghatatlan életerővel s bizakodással vannak odaragasztva a kietlen tájhoz.Áll a vándor Torockón, s mélyen meghajtja lelkét a táj előtt, a falu előtt, a székelyek s a szászok előtt, a hit előtt, a megmaradás előtt, a munka előtt, az öröm és a bánat előtt – az élet előtt, amelynek oly különös értéke, értelme van errefelé. S meghajtja fejét a vándor Székelykő előtt is, hogy ne legyen haragos a hegy – hogy jóságosan vigyázza a tövébe bújt, szívszaggatóan szép életeket.