Erdély – Magos Déva vára

„Hej, Báthori, hol vagy, Báthori? Hol vagy, tisztaság tükre, hit bástyája, rendíthetetlen becsületesség mintaképe? Bárhol vagy, felelj, élsz-e még, Báthori? Én vagyok itt, Pál, érted és a haza üdvéért halni kész!” „Itt vagyok, Pál, itt vagyok, és még élek! De sok seb borít engem, s már fenyeget a halál, ezért te légy a haza oltalmazója!”Jó időben még ma is hallatszanak e kiáltások a csöndességbe láncolt Kenyérmező felett.Kitavaszodott lélek kell persze a halláshoz, s múltszeretet, mert messzi van már 1479. október 13.Akkor vívott itt öldöklő csatát a törökkel Báthori István és Kinizsi Pál. Kinizsi, a messzi Nagyvázsony ura, a rettentő erejű molnárlegény, ki malomkövön szolgálta fel drága királyának a hűsítő vizet – Kinizsi Pál, ki itt, Kenyérmezőn, az utolsó pillanatban érkezve szétverte Ali bég tengernyi seregét, aztán éjjel, a sípok és dobok hangja mellett foga közé kapta egy levágott janicsár tetemét, s úgy táncolta körül verbunkkal a hullahegyeket.Hogy iszonyú?Az hát.Attól olyan hátborzongató, olyan félelmetes – olyan szájat összeszorítóan dicsőséges.Szomorú állomásokCsak egy alig, csak egy éppen halálosan szomorú vasútállomáson áll most Kinizsi Pál emlékműve, rajta a felirat: „Kinizsi Pál, a nagy román hős.”Csitt! Ne kiabálj! Ha ez az ára, hogy egyáltalán legyen emléke a nagyvázsonyi molnárlegénynek, akkor hajolj meg mélyen előtte itt, Alkenyér vasútállomásán, sírj a múlt diadalán, s nevess a jelen kisszerű butaságán!Hogy iszonyú?Az hát.Amúgy az Erdélyi-érchegység meg a Kudzsíri-havasok közé szorult Kenyérmező.Életet termő nagy sík ez, a hajdani Hunyad vármegye kellős közepe. A Hunyadi névről meg magyar sorsunk legfényességesebb pillanatai jutnak eszünkbe, pedig hát: „Ezt a vármegyét magyarok kevesebben, románok sokkal számosabban lakják. (...) Hunyad vármegye, ahol a régi időkben virágzott a magyar lakosság, miután az első itt lakók a háború pusztításai folytán csekély létszámra apadtak, annyi román telepest bocsátott be, hogy ezek most könnyűszerrel hatszorosan felülmúlják a magyarokat.”Ezt írja Benkő József, az elfelejtett krónikás már 1778-ban. Azóta sok mindenféle történt.Nem mondom, hogy sebaj, azt viszont mondom, gyönyörű vidék ez, s utolsó gyógyszer a felejtés, a pusztulás, a romlás ellen, ha megismerjük, s szeretetünkkel, hagyománytiszteletünkkel be is takargatjuk.Ha másért nem, hát azért, mert győzedelmes csatákat vívtunk errefelé. Nézd csak: Alkenyértől nem messze, Piski határában most is szalad sietős dolgára a Sztrigy folyó.Így szaladt 1849. február 9-én is.Nem tudta, hogy a drága Guyon Richárd pár nappal korábban áttört a Branyiszkói-hágón. Azt sem tudta, hogy Puchner generális a Havasalföldön tartózkodó muszkáknál sikoltozott segedelemért, s miután 11 ezer orosz érkezett Erdélybe, megtámadta Bemet. Halait dédelgette az öreg Sztrigy azon a napon, amikor ő, „Osztrolenka véres csillaga” Piski határában, az öreg folyó hídfőjénél tönkreverte Puchnert.Nincs már meg a régi híd, nincsen emlékműve a fényes magyar győzelemnek – de azért mi emlékezünk... S talán az öreg Sztrigy is emlékezik, ha másra nem, hát arra, hogy tengernyi vér ömlött akkor a vizébe, és haragudott ezért.Ez a furcsa, nehéz, félelmetes zaj nem hagy nyugodni. Talán Decebal ácsoltatja halotti koporsóját, s nővére, Diva Faustina zokog bánatában?Mert Traianus esküt tett, hogy Daciát provinciává teszi.Elindultak a büszke, sasos légiók, s a dákok királya gyönyörűséges nővérével együtt ebbe a várba mentette maradék hadát s kétségbeesett életét.S zokogott Diva – de nem csak hazáját siratta. Siratta szerelmét is – s a sorsot, amiért őneki éppen a római sereg fővezérébe, Maximusba kellett beleszeretnie.Szerették egymást ők, a halálos ellenségek, halálosnál is halálosabb szerelemmel.S mert a legnagyszerűbb, legnehezebb pillanatokban mindig akad mindenhol egy áruló, Decebal egyik nyomorult lelkű katonája átszökött a rómaiak táborába, s megmutatta Maximusnak a Maros partján megbújó titkos alagút bejáratát, amely a várba vezetett.Ott, abban az alagútban találkoztak utoljára a szerelmesek, a hazájáért küzdő Diva s a császárért küzdő Maximus. Majd Diva kiitta méregpoharát, Decebal saját szívébe döfte tőrét, a győztes Maximus pedig hazafelé menet Turnu Severinnél a tajtékzó Dunába vetette magát kétségbeesésében.Talán Diva jajgat és zokog most is fájdalmában?Vagy Decebal koporsóját ácsolják az ácsok?Talán mégis inkább a történelem későbbi borzalmainak hangjait visszhangozzák a falak?A vár foglyaiA tatárok tüzének ropogása ez? Vagy a trencséni Csák Péter hadai elől menekülő kunok ordítása hallik? Vagy Eger oroszlánja, Dobó István vési éppen börtöne falába a rabság nehezen lepergett napjának rovátkáját? Merthogy ebben a várban tartotta őt nehéz fogságban Izabella királyné. Talán Széchy Mária, a Murányi Vénusz zokog félelmében? Meg is van rá minden oka. A messzi földön híres szépasszony, ifjabb Bethlen István özvegye Kun Istvánnak nyújtotta kezét. Aztán egy éjjel egyszerűen elhagyta urát, s a vár alatti magna curiába, Bethlen Gábor urunk kastélyába ment. Csakhogy Kun István lovas katonákkal jött asszonya után, amikor is Széchy Mária felmenekült nagy hirtelen a várba, s onnan lövetett saját férjére.Nem csodálnám, ha ő zokogna mostan.Vagy mégsem?Hátha Dávid Ferenc haldoklik éppen?!1579-ben az innovációs törvény alapján életfogytiglani fogságra ítélik az unitárius egyház szelíd alapítóját, s e vár börtönében éri a halál, még abban az évben.Nem látta cellájából istenének napját, de hite bevilágította a legnagyobb sötétséget is. Hátha ő mormogja utolsó imáját?!De mégsem.Talán csak azt halljuk éppen, ahogy a környék parasztjai hordják szét a vár köveit, mert Pogány Franciska ezt megengedte nekik. Vagy Beke ezredes honvédjei rakják gúlába fegyvereiket az orosz előtt, utolsóként, 1849. augusztus 18-án... Az elveszett szabadság fegyverei csörögnek, zokognak ilyen szomorúan?