Egy hideglelős nap

Ezer- és ezerszámra kutathatunk fel újabb részleteket a lélegzetelállító hőstettekről, vérforraló tömegmészárlásokról. Sokan azt szeretnék, hogy legfeljebb annyit tudjunk ezekről az eseményekről, mint az írott történelem előtti, homályba vesző korokról.

’’Úgy vélekedett, a lakosság túlnyomó többségét elsősorban nem az országos politika, hanem saját egzisztenciájának biztos gyarapítása érdekli.’’ Nem, ezúttal nem az egyelőre magát MSZP-nek nevező politikai alakulat valamelyik meghatározó tagjának véleményét idéztük, ezt az 56-os intézet honlapján olvastuk Kádár Jánosról. Egy olyan, konszolidációnak nevezett időszakról, amikor ’’a társadalom, amely elfordult a politika kiszámíthatatlannak és életveszélyesnek tartott világától, miközben leszámolt a szocializmus megreformálhatóságába vagy a nyugati demokráciák segítségébe vetett illúzióival, visszavonult a magánszférába, ahol ha nem is széles, de létező perspektíva nyílott ambíciói számára’’.

Bár egyre inkább úgy tűnik, ezt a modellt tartja kívánatosnak ismét az ország új vezetése, nem lehet megkerülni 1956-ot, a forradalom örökségét – még akkor sem, ha a Népszabadság azt bizonygatja, hogy ’’fogalmilag nem aktuális már’’. Hideglelős nap ez azok számára, akik akár személyesen is részt vettek a forradalom leverésében, s ezt provokatív flegmatizmussal vállaják. S azoknak is, akik híven szolgálták azt a rendszert, mely szó szerint, fizikálisan is 1956 tagadására épült. Egy vérbe fojtott forradalom romjain, gödörbe hentergetett hullák és jól őrzött temetőfalak fölött trónolva, kiszolgálták a megszállókat, a ránk kényszerített rezsimet. Az országban a rendszerváltás pillanatáig példátlan erőkkel állomásozó szovjet csapatok még 1989-ben is az 1956-os forradalom emlékét idézték.

A forradalom évfordulóján, mikor az ismerős helyszínek mellett a pártállam ismerős arcai is visszaköszönnek, (sajnos, a panoptikum helyett a miniszteri bársonyszékből), érdemes néhány olyan tényt, helyszínt, eseményt felidézni, melyeket a mai napig nem tükröznek a korszakról készült, édesbús nosztalgiát árasztó filmek, amiről nem adnak ki vaskos regényeket.

Horn Gyula a megmondhatója, hogy miért, de az utóbbi időszakban a forradalom leverésében részt vevő ’’karhatalmisták’’ úgy tűnnek föl, mintha egyfajta közlekedési rendőrök lettek volna. Kevésbé ivódott be a köztudatba, milyen méreteket öltött a forradalom után még egy esztendővel is a megtorlás:

’’a karhatalmisták megszálltak egy-egy munkásszállást, kollégiumot vagy falut, és szinte válogatás nélkül, brutálisan összevertek mindenkit, aki a kezükre került’’.

A Népszabadság hasábjai, (melyen tegnap is hosszan olvashattunk Mansfeld Péter ’’kultuszáról,’’ s arról, hogy Mansfeld a lap állítása szerint közönséges, közveszélyes bűnöző volt,) kevés teret szentelnek a Nyugati pályaudvarnál történteknek, ahol az akkor még pufajkás Horn Gyula is megjelent.

’’A Nagykörúton vörös zászlókkal felvonuló kommunistákat megtámadják a gyárakból hazafelé tartó munkások. A tüntetőket dobáló tömeget a karhatalom és a szovjetek szétoszlatják. A November 7. tér (Oktogon) közelében tűzharc alakul ki. A Nyugati pályaudvarnál a karhatalom a munkások közé lő. A Baross téren gyülekező tömeget a karhatalom és a szovjetek oszlatják szét.’’

Kellemetlen emlékek lehetnek, kár, hogy eltűntek azok a dokumentumok, melyek hitelt érdemlően bizonyítanák, mit csinált Horn Gyula…

Miért akarja olyan gyorsan az MSZP-hez közel álló lap ’’nem aktuálissá’’ tenni a XX. századi magyar történelemnek éppen azt a pontját, mely a világtörténelem része is?

’’Tiszakécskén vadászgépről lövik a felvonulókat: 17 halott és 110 sebesült. Lökösházán és Battonyán a lakosság segítségével felszedik a vasúti síneket, hogy megakadályozzák újabb szovjet csapatok beszállítását.’’

Ezer- és ezerszámra kutathatunk fel újabb részleteket a lélegzetelállító hőstettekről, vérforraló tömegmészárlásokról. Csupa olyan történet, mely feldolgozatlan, félig-meddig feledésbe merült, és sokan azt szeretnék, hogy legfeljebb annyit tudjunk ezekről az eseményekről, mint az írott történelem előtti, homályba vesző korokról.

Ezen a hűvös, hideglelős napon az ország miniszterelnöke magánemberként ellátogat a 301-es parcellába, ahová a lemészárolt, törvénytelenül kivégzett áldozatok egy részét temették, évtizedekig egy köztemető jeltelen tömegsírjában. Spiclik, igen, így kell mondani, hazaáruló spiclik igazoltatták az áldozatok családtagjait, ha az eltemetettek földi maradványaihoz igyekeztek. A D-209-es, legalábbis ezt állítja, nem volt spicli. Csak ügynök. A D-209-es mozgását – hogy a jelenleg miniszterelnöki küldetést is vállaló ex-ügynök mikor jelenik meg az objektumnál – október 22-én este még a kormányszóvivő sem tudta megmondani.

Ne részletezzük, mitől fél, mitől tarthat egy miniszterelnök ott, ahol Magyarország szovjet megszállás alatt kivégzett kormányfője nyugszik. Nem tudjuk, mint ahogy egészen biztosan azt sem tudjuk, kicsoda a D-209-es. De azt tudjuk, hogy bármikor is megy a 301-es parcellába, nyomában settenkedik a történelem.