Különös szerepzavarról tanúskodik a Magyar Hírlap pénteki szerkesztőségi cikke: mintha az SZDSZ régi, magát antikommunistának valló énje vitatkozna ezzel a mostani, színtelen-szagtalan, gyanús múltú ex-ügynököcskéknek bokázó, már-már politikai kabaréba illő énjével.
''Ki kardot ránt, kard által vész el – a régi mondást most Schmidt Mária, a Terror Házának igazgatója tapasztalhatta meg. A kormánypárti szociálliberális szándék 330 millióról 180-ra csökkentette a Terror Házának büdzséjét. Sok pénzről van szó. A 150 milliós elvonás igencsak komoly összeg. Jó néhány hazai múzeumot, gyűjteményt tenne boldoggá évekre.''
Például újra lehetne alapítani belőle a Munkásmozgalmi Múzeumot vagy lehet belőle jégpályát önteni, európai módra.
''Mutatja egyfelől, milyen is az, ha a politika belegázol a kultúrába, tudományba. Az előző kormány nem sajnálta a pénzt saját tudományos, ideológiai bázisának megteremtésére. Öntötte övéibe a pénzt, miközben éhkoppra juttatta az addig működő, ellenségesnek tekintett intézmények egy részét. Ez most visszaüt.
Nem szép, de tény.''
Hát persze. ’’Jó lenne együtt röfögni a sárban’’, énekelte Nagy Feró. Jó lenne mindent, mindenkit a pocsolyába rántani. Azért nem biztos, hogy ez sikerül. Egyrészt: miféle ’’tudományos, ideológiai bázist’’ épített ki a lassan a mitikus Gonosz szintjére emelt ’’előző kormány’’?! Áltudományos, álideológiai bázist erőszakos úton hatalomra jutott, egypártrendszerű diktatúrák építenek ki, így történt ez például Kádár Magyarországán. A ’’tudományos bázis’’ fogalma egy polgári demokráciában értelmezhetetlen. Tudományos célokra ugyanis, alkotmányos kötelességénél fogva, épp úgy a nemzet, a társadalom épülése céljából áldoz egy kormány a civilizált országokban, mint kutatásra, fejlesztésre. Ideológiai bázisnak nyilvánítani a Terror Házának létrehozását viszont, Talleyranddal szólva, több mint bűn: ez hiba.
''De az a fránya, lomha, nehezen kezelhető frakció! Az bezzeg szembement a miniszterelnök szándékával, aki így nyugodtan mutogathat az MSZP képviselőire: én szerettem volna, Mária, ha tovább virágoznak, de hát az enyéim megakadályozták, nincs mit tenni, ilyen a demokrácia. Itt egy Schmidt nem kellett, ott egy Rainer M.-féle 56-os Intézet anno'' – írja a lap.
Ez valóban igaz lenne, ha egy teniszmérkőzést néznénk. Semlegesen, messziről. Nem mi vagyunk a pályán, ugye. Csakhogy itt másról van szó. Illyés írta 1955-ben, Bartók című versében: Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige. // Picasso kétorrú hajadonjai, / hatlábú ménjei / tudták volna csak eljajongani, / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, / amit nem érthet, aki nem érte meg (…)’'. És azt is írja, ugyanitt: (…) anyánk halott – a búcsúzót ne / kuplé-dal zengje; / hazák vesztek el – ki meri siratni / verkli-futamokkal? Hazák vesztek el, ki meri siratni verkli-futamokal?''
Ki az, aki nem szégyenli magát, és ködösít: meg nem nevezett ’’más múzeumok’’ miatt hullatva krokodilkönnyeket, pártocskák kötélhúzásává degradálva a legsötétebb időket, melyet egy nemzet átélt ezerszáz éves történelme során?! Ki az, akinek még ma is fáj, ha az egykor köztünk élő, életük során többnyire kitűnő egészségnek, kiemelt nyugdíjnak, gyakran emellett még magas társadalmi pozíciónak is örvendő gyilkosok, hóhérlegények arca kikerül egy múzeum falára? Annak az egy-két gazembernek, aki még él közülük? Leszármazottaiknak esetleg? Arról ezt olvashatjuk:
’’És végül essék szó Pető Ivánról is, aki sikeresen indítványozta a félpénzt. Tartanánk magunkat ahhoz, hogy senki sem felelős apja régi tetteiért. Erről ennyit.''
Én pedig, ha szabad ezúttal egyes szám első személyre váltanom, tartanám magam annak a kommunista nyomozótisztnek a szavához, akinél még kisdiákként, egy régi október 23-án ’’előállítottak’’, s aki körülbelül öt perc alatt tájékozódott felmenőimről, akik között több, 1956 okán bebörtönzött polgárt talált. Ő akkor azt mondta: ’’Lám, az alma nem esik messze a fájától’’.
origo.hu
Alkesz, piás, rokinyugis – saját támogatóikat alázták porig Magyar Péterék
