Lelkek, sorsok, életek

A következő részlet, mely egy már többször idézett levélből való, a tanító-tanuló viszony egy meglehetősen szerencsétlen fajtájáról tudósít ékesszólóan. Sajnos oly sokan írhatták volna széles e hazában, sőt világban, hogy – kivételesen – általánosan közelítünk a kérdéshez. Köszönet illeti M. Sz. kedves levélírónkat, amiért soraival lehetőséget adott arra, hogy a sorsot ez irányból is „becserkésszük”.
„Hétéves koromban anyukám beíratott az első osztályba. Engem a tanárnőm nem szeretett, és ezt ki is mutatta. Gyenge voltam matekból. Pedig még szorgalmit is írtam, hogy lássa, nem vagyok én lusta, nem vagyok olyan, amilyennek ő tartott engem. Bizonyítani akartam. Többször is a fejem ütötte, mikor nem tudtam a feladatot megoldani. Az év végi bizonyítványomba is csak ennyit írt a szorgalomhoz: hanyag.
Másodikba kerültem, de ez is sok szenvedéssel járt. Szüleimmel az első szülői értekezleten közölte, hogy nem fog átengedni, meg fog buktatni. Sajnos meg is buktam. Az egyik tanárnak készülő rokonom sokat foglalkozott velem, korrepetált matekból, de a szüleim kérvényezték, hogy ne kelljen pótvizsgáznom, mert ha azon átmentem volna, akkor ugyanaz a tanárnő tanított volna továbbra is. Úgyhogy lebuktam. Elvégeztem a másodikat is, de rengeteget idegeskedtem, feszült voltam, és emiatt sokszor fájt a gyomrom. Rendszertelenül étkeztem. Volt még arra is példa, hogy egyáltalán nem ettem semmit.”
A fenti szövegben szereplő, gyermeklélek-nyomorító, „pikkelő” személy hivatalosan tanítónő. Elsőként nézzük meg szótörténeti megközelítésben, ki is volna a tanító, a tanár, idegen és összefoglaló, az óvónőt is e körbe vonó szóval: a pedagógus. A legkülönfélébb szótárak megegyeznek abban, hogy a pedagógus a „nevelés szakembere”, „nevelő”, „tanár, tanító, óvónő”, „oktató”, régebbi szóhasználattal pedig „mester”. A szó eredete a latinon át a görög „paid-agogosz”, melynek jelentése tulajdonképpen: gyermek-kísérő, gyermek-vezető. A pedagógus tehát egy olyan, oktatással, neveléssel foglalkozó személy, akinek – mesterként – feladata a gyermek szellemi vezetése, támogató kísérése, legfőképpen is a szellemiség útján.
A fogalom ősi mintázatáról még többet tudunk meg, ha a magyar szavakat vesszük górcső alá. A ’tanár’ szó tövét a „ten” szógyök mély hangrendű párja, a „tan” szolgáltatja. „Adjunk hálát Tennek…” – e mintegy 7-800 éves, hun-székely-magyar rovásírással készült szöveg még az Is-ten (ős Ten – „Öreg Isten”) nevének e rövid megfogalmazását használja. Az égi Tennek – akinek ősi ábécénkben még külön képjele, hieroglifája is van! – a szellem magasából földre alászállott párja a Tan.
A ’tan-ár’ tehát – legmélyebb lényege szerint – isteni küldetést lát el: ’tan-ít’, ’tan-ácsot’, azaz isteni sugallatot ád, s ’ok-tatóként’ a létezés és a dolgok okát világítja meg; vezeti, kíséri rábízott gyermekeit (ne feledjük, mit tanít a katekizmus az emberről: Isten gyermekei!). Visszatérhetünk a görög, latin szócsaládhoz is: Isten fiát a ’tan-ítványok’ „Mester”-nek szólítják. Mindezek után már könnyen érthető, miért íródott egybe a történelem során oly sokáig (s manapság új erősödésben) a papi-szerzetesi és a tanítói, azaz a „teni” és a „tani” szerepkör!
A tanár nevelői munkássága ugyanezt az irányt hangsúlyozza: a ’nevel’ szó töve a ’nő’ gyök, vagyis aki neveli, az növeli – észben, lélekben s testben egyaránt – a ’növ-endéket’, a kis gyermekcsírát, azaz: „emberpalántát”! Az ’óvó-nő’ óvó-növelő, védő-nevelő, őriző, vigyázó, ügyelő szerepkörének isteni összefüggései pedig ezek után már nem is szorulnak magyarázatra.
A tanár kezében összpontosuló erő – már csak forrása okán is – óriási. Ha visszaél helyzetével, és e túlvilági hatalmát túl világivá váltja, akkor van a baj, mert a gyermek feltétlen szellemi és lelki adományokra van hitelesítve, nem pedig feltételhez kötött, versengő, adok-kapok viszonyra. Az úrhatnám pedagógussal szemben a gyermek kiszolgáltatott, nem érti, mi történik vele, mit várnak tőle, s szorongani kezd. A szorongás pedig rontja a teljesítményt, s így a tanár hamarosan „igazolva láthatja” saját előítéletét: ez a gyerek rossz, buta, lusta.
A sorselemzés elmélete és gyakorlata szerint gyermeki közösség „örökös” tagjává válni, a gyermekkort a „végtelenségig” meghosszabbítani – mégpedig a társadalom „beleegyezésével” – úgy lehet, ha valaki pedagógusi pályát választ. A kérdés mindig az, hogy az „örök-gyermeket” tudattalanul mi mozgatja lelke mélyén, mikor tanárnak, óvónőnek áll. Az-e, hogy – bentragadva saját haragjaiban, megbántott gyermekségében – saját iskoláskori sérelmeit bosszulja meg a keze alá vezényelteken, vagy az, hogy – felnőtt hivatással, játékos emberként – gyermeki életörömét nyújtsa (ameddig csak lehet) önmaga és azon szerencsések számára, akik épp attól szerencsések, hogy ilyen mesterük adódott. (Ismerek óvónőt, aki úgyannyira együtt él, alkot apró emberkéivel, hogy maga is csupa festék, kulimász, maszat, nevetés, mire véget ér a rajzfoglalkozás…)
Adott két tanító. Mindkettő rendelkezik tehetségekkel, saját múlttal, élettel, sorssal. Az egyik morcos, sötét, lélektelen, kártékony – így alakult. A másik derűs, világos eszű, csupaszív, igazi mester. S van egy (sok) gyermek ilyen meg olyan adottságokkal. Vajon melyik gyermek melyik tanítóval kerül kapcsolatba? Ez bizony már a gyermekek, későbbi felnőttek életét, sorsát alakítja (és viszont).
Egyéni sorsaink így fonódnak össze mind nagyobb és nagyobb varkocsba, s duzzadnak végül közös sorsfolyammá…