Ma Zolkó iskolába megy

Ceruza, radír, füzet… nehogy hiányozzon valami. Ja, és a nkönyvek! Te jó ég, ide jön még a tízórai. Meg a tisztasági csonmag. Na, nézzük, mi fér még bele! – a hétéves kislány halkan nmotyog, miközben gondosan bepakolja a táskáját. Szemmel láthatóan elkészült, mindennek helyet talált.
De nem, mégsem… a java még hátravan. Panka nélkül egy tapodtat sem! A szakadozott, foltos rongybaba immár öt esztendeje elválaszthatatlan tőle – csak nem képzeli bárki is, hogy nélküle jár majd iskolába?! Az óvodába is mindennap elkísérte, miért lenne ezentúl másként?
Panka jó ötven centi magas, az iskolatáska tehát szóba sem jöhet. A kislány villámgyorsan berohan a konyhába, elmerül a nejlontáskákat rejtő fiókban, hosszasan válogat (elvégre nem mindegy ám, melyik szupermarket reklámfeliratával vonul be az osztályterembe), majd diadalittasan visszatrappol a szobájába. Néhány perc múlva elégedetten kivonul a csomagjaival, indulásra készen.
Hiába emeli meg a vastag, piros fület, a nejlonszatyor alja a földet súrolja. Oldalán a Brig Brother sztárjai vigyorognak, egyik idétlenebbül, mint a másik. Fölöttük Panka feje lóg ki – nemcsak a táskából, de a díszes társaságból is. Barna gombszemével, vörös cérnával hímzett kedves mosolyával meg a fekete fonalból fonott két cofjával.
*
A mai nő emancipációja a mobiltelefon – olvastam valahol. És valóban. A „modern” nő a mobiljával kel és fekszik, a fülére tapasztott kis szerkezettel vásárol az üzletben, és ácsorog a buszmegállóban. Nincs az a büntetés, ami visszatarthatná attól, hogy vezetés közben is mobilozzon – hosszan, önfeledten, mit számít, hogy közben zöldre váltott a lámpa?! Rohan ide, szalad oda, versenyt fut az idővel. A férjéért, a gyerekeiért, az állásáért. És közben beszél és beszél és beszél…
A mai, modernnek mondott, magát emancipáltnak hirdető nő nagyjából úgy viszonyul a mobiljához, mint a férjéhez: nem tud nélküle élni, miközben nyűg a nyakán. A néhány éve még bunkofonnak csúfolt készülék mára életünk részévé vált, sőt a nagy többséget függővé is tette. Státusszimbólum lett, amelyről sokan úgy hiszik: ha kikapcsolnák, a levegőt vonnák meg maguktól…
*
Tanévnyitó. Az udvaron, az árnyat adó fák alatt legelöl, a tornapadokon a kis elsősök ülnek. Akárcsak a fecskék a villanyvezetéken. Mögöttük nagy büszkén a szüleik sorakoznak. A felsőbb évesek kétoldalt, a tanári kar szemben. Be is zárult a kör.
„Ma Zolkó iskolába megy – lába megy meg feje megy, a szája megy, a füle megy, az egész gyerek, hű, de megy…” Hallgatom a verset, és azon mélázom, vajon ez a pöttömnyi fiúcska feléri-e majd az iskolapadot. Hangja energikus, hadarja a sorokat.
Aztán hirtelen rázendít egy mobiltelefon. Táska mélyéről tör elő a fület sértő hang. És egyre hangosodik, hangosodik… Kabaréba illő a jelenet már csak azért is, mert egyszerre vagy tíz nő kap a retiküljéhez.
„…mert Zolkó ma iskolába megy, az irka vele megy, a firka vele megy, az irkafirka, radírka mind iskolába megy…” – a gyerekhang egyre halkul, és lassúbb tempót vesz, mert a mobil dobhártyaszakító hangon, kitartóan bömböl. A készülék gazdája könyékig elmerül az áttekinthetetlen női táska mélytengeri világában, a szemfestékek, tükrök, rúzsok, fésűk, manikűrkészlet, névjegykártyatartó, notesz, irattárca, kulcsok, pénztárca, esernyő, kabalatárgyak stb. között.
Végre! – lélegzünk fel, mikor megjelenik a nő kezében a szerkezet. Éppen ideje, mert a fiúcska kezdeti magabiztosságának már nyoma sincs, a kínos jelenet, az idegesítő hang, a rosszalló tekintetek, az összesúgó fejek mind-mind kizökkentették szerepéből. És a folytatás mindent betetéz. „Most nem érek rá – szól bele mobiljába köszönés nélkül az asszonyság –, de azért csak gyorsan mondd, fülelek!” És valóban fülel és fülel és fülel…
Lassan a vers végére érünk. „…alatta fut a nem nagy út, mellette rengeteg gyerek, mindenki lót, mindenki fut, sír és nevet, fut és nevet, ma Zolkó iskolába megy.”