Történelmi titkok a budai Vár alatt + Képgaléria

Közel negyven évig titok övezte a budai Vár alatt nyíló Sziklakórházat. A katonai kórházként és betonbunkerként használt objektum csak 2008 óta fogadja a látogatókat. A különleges tárlat egyszerre hátborzongató, ugyanakkor rendkívül érdekfeszítő: a II. világháború, az ’56-os forradalom, és a hidegháborús polgári védelmi készülődés légkörét az eredeti felszerelések mellett élethű viaszbábuk adják vissza. A Sziklakórház megnyitásának 65. évfordulója alkalmából emléktáblát avattak a bejáratánál, az MNO az esemény után járt a helyszínen.

A sziklakórházat 1945 júniusában zárták be. Több orvos nyugatra menekült, a korra jellemző módon a vezető és helyettese évekig „tilalmi listára” kerültek, és nem gyakorolhatták hivatásukat. Az ezt követő években magánkézbe került a létesítmény, gyógyszereket készítettek intézetben. Az ’50-es évek elején „szigorúan titkos” minősítést kapott, amelyet csak 2002-ben oldottak fel.

Kórházként az ’56-os forradalom idején működött újra, az ismét megnyíló kórtermekben civileket, magyar szabadságharcosokat és szovjet katonákat egyaránt elláttak. A forradalom leverése után a Sziklakórházat átépítették, azért, hogy egy esetleges vegyi vagy atomtámadás esetén is biztonságot nyújthasson. A tervek szerint a János-kórház kijelölt személyzete menekült volna ide riasztáskor, majd 72 óra elteltével engedték volna be a túlélőket. A János-kórház dolgozói egészen a ’80-as évek közepéig tartottak évente polgári védelmi gyakorlatot, szimulálva, kinek mi lesz a dolga egy támadás esetén.

Az előtérben levő szolgálati lakásban 2004-ig egy gondnok család lakott, akik szigorú hallgatás mellett tartották karban a létesítményt. Felújítására 2007-ben került sor, a világviszonylatban is különlegességnek számító múzeumot ma már bárki megtekintheti.

Megidézi a múltat

A Sziklakórház legnagyobb jelentősége talán abban áll, hogy termeiben a látogatók szembenézhetnek a múlttal, testközelből élhetik meg – mondta el az MNO-nak Tatai Gábor, a létesítmény szakmai vezetője. „Nem számított, hogy a háborúban ki, melyik oldalon állt, itt mindenkit egyformán elláttak. Ahogy a civileknek, a katonáknak is az volt a legfontosabb, hogy felépüljenek, és visszatérhessenek a családjukhoz, itt egyszerűen csak emberek voltak” – tette hozzá. A korra egyébként jellemző, hogy a kórházban dolgozó orvosok és ápolók munkáját és hősiességét nem ismerték el, sőt az események után többen elvesztették állásukat, vagy nem tanulhattak tovább.

Tatai Gábor elmesélte: a kórház helyettes vezetője, Seibriger András az ’56-os forradalom idején épp disszidálni készült, de visszafordult, mert úgy érezte, segítenie kell a sebesülteken. A hősies orvosok, ápolók, és a kórházban ápolt sebesültek élni akarása és munkabírása a mai kor emberének is példát mutat. Számos túlélő és szemtanú ma is köztünk él. A kórház megnyitásának 65. évfordulója alkalmából február 10-én emléktáblát avattak a bejáratnál. Üzenete sokáig elkísér: „Emberek az embertelenségben”.