’56-ig nem mentek el, de így sem verték szét őket

Egy antidemokratikus rendszeren belül mutatták be, hogy hogyan működne a demokrácia – Mitrovits Miklós történész és Nagy Ernő dokumentumfilmes szerint ez a 30 éves Szolidaritás mozgalom egyik legfőbb üzenete. Mindezt az „Így kiáltok én, a lengyel föld fia ” című film bemutatóján mondták el a Politikatörténeti Intézetben.

A film azt mutatja be, hogy Lengyelország hogyan emlékezett a Szolidaritás mozgalom 30 éves évfordulóján – mondta Mitrovits Miklós. A történész szerkesztő-riporterként vett rész az „Így kiáltok én, a lengyel föld fia…” munkálataiban, amelyről ő is és Nagy Ernő rendező is elmondták: hatalmas kompromisszumok eredménye. Valóban: a 27 perces alkotás a televízió számára készült, és ez a szerzők szerint nagyban befolyásolta a filmes és a történészi ambíciókat. Nagy Ernő elmondása szerint ezért inkább a Szolidaritás érzelmi oldalát kívánták bemutatni, mintsem ismeretterjesztő filmet készíteni.

Követelések a Lenin hajógyárban

Harminc percben ez nem is lett volna lehetséges, tekintve, hogy az egész világ számára sorsfordító eseményeket – nekünk, magyaroknak ugye különösen – ildomos egészen 1956-ig visszavezetni, de erről majd később. A nyitóképek ugyanis hiába maiak: azokat a rozsdásodó, hatalmas darukat látjuk rajtuk, amelyekről minden kelet-európai polgárnak 1980. augusztus 14. jut eszébe – pedig a világ majdnem minden hajógyára úgy néz ki, mint a gdanski Lenin hajógyár. Ekkor kezdődött ugyanis az a sztrájk, amely már nemcsak az áremelések ellen emelt szólt, hanem politikai követeléseket is megfogalmazott. Független önkormányzó szakszervezetek, valamint egy mementó felállítását, emlékezvén azokra a tiltakozó munkásokra, akik az 1970-es „véres december” 39 halálos áldozataivá váltak.

Ez az a jellegzetes, horgonyokkal díszített hármas kereszt, amely természetesen a tárgyalt dokumentumfilmben is feltűnik, nem is akárhogy. John Lennon „Working Class Hero” dalára vonulnak az egykori szakszervezetisek, és úgy viszik a Szolidaritás zászlait az emlékkoncertre, mintha évszázados történelmi lobogókat cipelnének. Mitrovits ezt úgy kommentálta, hogy a helyszínen ez nem magamutogatásnak vagy kivagyiságnak tűnt, hanem egyszerű, természetes emberi büszkeségnek. Meglátása szerint ez vezetett 30 éve a mozgalom sikeréhez is, a munkások 21 pontja ma már banálisnak ható hétköznapi, józan követelésekkel volt tele. Ezért – és a rövid játékidő miatt – nem keresték meg Wojciech Jaruzelski akkori miniszterelnököt, aki a Szolidaritás sikerére ezért először provokációval, majd szükségállapot kihirdetésével „válaszolt”.


Megtorlás helyett hadiállapot

Pedig mindent megtettek a sztrájkolók, hogy ezt is elkerüljék. Bogdan Borusewicz, a megmozdulás egyik főszervezője a filmben elmondja: azért (is) volt ez így, mert ugyan tisztelték a magyar október 23. vakmerőségét, de tartottak tőle, hogy ha ők is követelik a szabad választásokat, a szovjetek kivonulását és a kilépést a Varsói Szerződésből, akkor Gndansk is megtapasztalta volna a november 4-i megtorlást. Ekkor érti meg a néző Engelmayer Ákos egykori varsói nagykövet szavait, aki szerint a nyolcvanas években a lengyelek többet tudtak ötvenhatról, mint mi.

Ez a tudás és Karol Wojtyla pápává választása adott nekik erőt, utóbbiról szólva idézte fel a Munkásvédelmi Bizottság (KOR) egyik alapító tagja, Zbigniew Romaszewski azt, hogy a hír hallatán nem érdekelte őket senki, esőben táncolt egész Lengyelország. Egy évvel később II. János Pál pápa hazalátogatott és kétmillió ember előtt celebrált misét. „Így kiáltok én, a lengyel föld fia, én, II. János Pál pápa, így kiáltok az évezred legmélyéről, pünkösd előestéjén, így kiáltok veletek együtt: Szálljon le ránk a Te lelked! Szálljon le ránk a Te lelked! És újítsa meg a földet! Ezt a földet!” E szavai adták Romaszewskinek azt az erőt, ami elhitette vele, hogy szervezeteiket, megmozdulásaikat egyszerűen nem merik majd szétverni.

Eladni a mozgalmat

Így jöhetett létre az, amit a film így fogalmaz meg: egy antidemokratikus rendszeren belül egy demokratikus szövetség, amely megmutatta, hogyan működhetne az egész országban a demokrácia. Mitrovits szerint ez az egyik legfontosabb alkotóeleme annak az erős kapocsnak, ami ezekben az években fogta össze az értelmiséget és a munkásokat. A történész szerint ezt jól példázza az a kis – egyébként a filmben nem szereplő – közjáték, amely a konfliktusoktól nem mentes, „két asztalnál” ünnepelt harmincadik évfordulón zajlott. Történt ugyanis, hogy egy egykori szakszervezetis, aki ma is ugyanúgy villamosvezető, mint a kommunista diktatúra évei alatt, egyszerűen felsétált a pódiumra és elmondta a magáét. Többször rászóltak, de nem dobták ki a kopasz biztonsági őrök.

Kiderült továbbá, hogy Lengyelország majdnem szó szerint el tudta adni a Szolidaritást: sál, zászló, kulcstartó, mobiltelefon kapható a szakszervezet jellegzetes vörös betűtípusával díszítve, a hajógyárba pedig olyan sztárok járnak koncertet adni, mint a szintetizátorguru Jean-Michel Jarre, vagy David Gilmour, a Pink Floyd egykori énekese. Nekünk ezt nem sikerült megvalósítani ötvenhattal kapcsolatban – mondta Mitrovits, megjegyezve, hogy belőlünk annyit látott a forradalom kapcsán a világ, hogy kordonok között ünnepeltük meg az ötvenedik évfordulóját.