Az újraalkotás gondolata köré szerveződik az idén ötödik alkalommal megrendezett Budapest Transzfer Nemzetközi Irodalmi Fesztivál. A május 11-én indult eseménysorozat a különböző művészeti ágakon keresztül villant fel példákat az újrahasznosítás, az irodalomban pedig az újraírás módjairól, eseteiről. A gondolatkörhöz szervesen kapcsolódik a napjainkra központi kérdéssé vált fenntartható fejlődés fogalma. Környezetünk hemzseg az újraalkotott tárgyaktól, újrafelhasznált anyagoktól, egy lehetséges alternatívát kínálva arra, hogy mit kezdjünk a felhalmozott „szeméttel”, melynek tárolása, megfelelő feldolgozása komoly ökológiai kihívásokat jelent.
Az újrahasznosítás azonban nem új keletű dolog, egészen az ókorig nyúlik vissza, hiszen az antik világban az épületeknél sok esetben ugyanazokat a köveket használták fel újra és újra. Az építészeten túl szinte minden iparágban találkozhatunk a jelenséggel, inspirálóan hat a divatra és egyéb művészeti ágakra is. Az újrahasznosító a tárgyakat eredeti funkciójuktól megfosztva hoz létre valami újat, mely addig fel nem fedezett perspektívákat nyit meg a befogadók előtt. A feleslegessé vált anyagok feldolgozása sokszínű formában ölt testet, a „recycling” által sok esetben hasznos, valamint komoly esztétikai értékkel bíró termékek jönnek létre. Nem csak a fogyasztói kultúra egyik eljárásaként vizsgálhatjuk a „recyclingot”, hiszen van egy sokkal mélyebb, művészi rétege is.
A fesztivál egyik kerekasztal-beszélgetésén a fenntartható fejlődés kérdéskörét középpontba állítva azt boncolgatták a résztvevők, hogy a különböző művészeti ágak hogyan használják ki az újrahasznosítást, mint alkotói technikát. A téma szerteágazó, de ugyanakkor „még egy hentesnél elfogyasztott májas hurkán keresztül is megragadható a lényeg” – vélte Szirtes János képzőművész –, hiszen ez a nem kifejezetten egészséges, de annál finomabb étel is egy újrahasznosított valami. Szirtes úgy véli, sokfajta újrahasznosítási helyzet van, működik egy kényszer-újrahasznosítás, hiszen az emberi létezés határok között mozog, és muszáj a már megalkotott dolgokat felhasználva újraépítkeznie, de megkülönböztetünk egy másik dolgot is, amikor a fogyasztói társadalom egy átláthatatlan kultúrára ébred, és elkezd abban szelektálni, újrahasznosítani.
Antal Csaba ötvös a Pillekő Projekt vezetőjeként ásványvizes-üdítős flakonokból készít térbútorokat, mindezt hangsúlyozottan a környezettudatosság jegyében. Mint mondja, az eldobott plasztik óriási hulladékmennyiséget jelent, de 80 százalékáról nem is tudjuk, hogy hova kerül. Ezt a problémát kreatív módon próbálja felvetni a gyerekeknek, mikor óvodákat, iskolákat meglátogatva együtt készítenek a palackokból különböző tárgyakat. Véleménye szerint a mostani gyerekek generációjának mindennapjaiba szervesen beépül az újrahasznosítás, és mindezt játékos módszerek segítségével tudatosítani is kell bennük.
Az elmúlt századokban sokáig – elsősorban vidéken – szinte nem is volt ismert a szemét fogalma, hiszen minden megtermelt anyagot visszaforgattak valamilyen formában, mára ez teljesen eltűnt és az akkor működő „recycling” most a művészetek számára teremtő lehetőségként jelenik meg. – A divatban az újrahasznosítást a hiány eredményezte, az emberek ócskapiacra járva régi öltözködési tárgyakat, kiegészítőket vettek, és használtak fel, hogy „feldobják” ruházatukat – mondta Harmati Hedvig textiltervező. Szerinte az újrahasznált anyagok megmunkálása mai technológiával új innovatív anyagokat, struktúrákat, felületeket hoz létre, ami önmagában is inspiráló dolog, az alapanyagok felhasználását pedig az befolyásolja leginkább, hogy milyen hosszú időre készül egy termék, hiszen napjainkban a gyorsan lecserélhető, de „elődjénél” mindig valamivel többet képviselő termékek fénykorát éljük.
Bodóczky Antal azt vallja, az újrahasznosítás nem az értéktelen dolgok közötti tapicskolásról szól. A művészetben emblematikus tárgyak létrehozása a lényeg, melyeket „üzenőtárgyaknak” nevez a vizuális kommunikációs tervező. Ilyen termékeket készít Laczkó Juli iparművész is, aki saját öko-dizájn márkát hozott létre PLASTENKA néven. Elsősorban táskákat készít, melyekhez a legkülönbözőbb helyekről szerzi be az alapanyagot. Egy angliai kávézóból például rendszeresen küldenek neki kávészacskókat. A környezettudatosság és a kreativitás tehát szervesen összekapcsolható, melynek eredményeként megvalósul egyfajta visszatekintés a múltba, de ugyanakkor teljesen új utak tárulnak fel.
Jól érzékelhető ez a jelenség az irodalomban is, ahol az alkotás szerves részét képezi a már meglévő szövegek újragondolása. Ám a fesztivál egyik fő kérdése az, hogy születik-e egyáltalán új történet. Az ókori eposzoktól mára ugyan eljutottunk az elektronikus üzenetek koráig, de az írás motivációi alapvetően nem változtak: az egymás közötti kommunikáció, olvasás, gondolkodás, generálja a történeteket, számtalanszor megírt témák végeláthatatlan variációival találkozunk, melyet a körülmények, szándékok, eszközök változása tesz egyedivé. Régi művek feldogozásakor, mivel a befogadók ismerik az előképet, egy sokkal gazdagabb szövet jöhet létre az új műalkotáson keresztül, így az általa kínált üzenet is könnyebben működhet.
Zsigeri reakció – nem csak az írásművészetben –, hogy a körülöttünk lévő világ változásaira reflektálunk. Így van ez a zenében, a táncban, egy festményben is, ezt képviselik a sokak számára extrémnek ható öltözködési tárgyak: egy műanyag ruha, egy üléshuzatból készült cipő, vagy épp egy könyvborítóból kialakított válltáska. Ilyen és ezekhez hasonló megoldásokat, ötleteket tár fel az V. Budapest Transzfer is, ahol számos eszmecsere, beszélgetés által, valamint a különböző művészeti ágak nyelvén keresztül közvetítik azt, hogy sokkal tudatosabban közelítsük meg az újrahasznosítás gondolatát, mely nemcsak termékeny lehetőség az önkifejezésre, hanem emberi kötelesség is, hiszen ahogy a jól ismert mondás tartja, „a Földet nem nagyapáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön”.
origo.hu
Pszichopata, bohóc, egy múló pillanat: ez az utca emberének véleménye Magyar Péterről - videó
