A lapozgatásból olvasás lett. A zombori főgimnázium VII. osztályos tanulója, Donoszlovits Vilmos 1877. július 7-től 1877. augusztus 25-ig „sétát tett Erdélyen keresztül” és a látottakat, tapasztaltakat naplóban örökítette meg. És miért kelt útra, útitársával Barassevits Istvánnal? Ezért:
Az indok, mely az út megtevésére vezérlett, ismeretköröm szélesbítése volt. Még egy egész élet áll előttem, s ismeretekre vajmi nagy a szükség az életben. Van hazánkban sok és nevezetes szép vadregényes vidék, nem állunk oly messze Svaictól csak méltányolni tudnók mind azt, ami szép, nagyszerű és kegyeletes! Az Alföld síkjával szögellő Kárpátok lábáról visszatekintő vándor kereshet-e fenségesebb képet bárhol is, mint amit lát Magyar- s Erdély országban.
A két „turista” apostolok lován – azaz gyalogosan –, előfogaton és vonaton utazott. Ötven nap alatt megtettek „vaspályán” 38 magyar mérföldet és gyalogosan 140 magyar mérföldet, összesen 178 magyar mérföldet. Meglátogattak kis és nagy településeket, várakat, romokat, magyar, móc és oláh falvakat. Egyszer így másszor úgy szálltak, illetve háltak meg.
Készítettek rajzokat épületekről, feljegyzéseket viseletről, ételekről és szokásokról. Idézték a múltat, amely szüleik, nagyszüleik által szinte kézzel fogható közelségben volt még a számukra.
Piskiről a következőt írta Donoszlovits Vilmos: „Piski, egy igénytelen, kicsiny oláh falucska a Marosba siető Sztrigy vize jobb partján, mely délről északra folyva a falutól néhány száz lépésnyire a Marosba ömlik, tágas tért hagyva jobb s balparton. A folyócskát, nyugatról keletre menő irányban a Déva felől vonuló, kitűnő jó karban tartott kövecselt országút Piski mellett metszi át. Itt van a híres nevezetes Piski híd, melynek birtokáért 1849. febr. 9-én reg. 8 órától esti 9-ig dicső emlékezetű Bem tábornok oly hősiesen küzdött Puchner német generálissal. A híd jelenleg igen rozzant állapotban van.”
A leírások hasonlóak Gyulafehérvárról, Marosvásárhelyről és mindazon településekről melyet felkerestek, megnéztek és magukba zártak. Természetesen szól a napló a különböző, az út során megismert szokásokról, ételekről alkalmi útitársakról, lett légyenek azok magyarok, bunyevácok, németek vagy bármely nemzetiséghez tartozók. Bajmokra érkezve „…egy-ketten a mi vagonunkba is beszálltak. A többi között egy zsidó is, ki rögtön odajön hozzánk s kérdezősködik, hogy hova s merre? Mi neki lekiismeretesen mindent megmondánk. Erre ős is bemutatja magát: Ernszt Albert néptanító, bajai születésű izraelita. Szabadkára utazik, onnan pedig N-Váradra. Hanem ha mi megengedjük, folytatá, ő velünk tart, podgyászát már az illető helyre elküldé. Csinosan öltözve lévén, azonkívül beszédéből rögtön kitűnt, hogy gymnasiumokat végzett – tehát elfogadtuk mint utitárst – sőt hozzá azon ígérettel, hogyha N-Váradon nagy-bátyjától (mi valószínű) pénzt kap, úgy velünk jön Erdélybe.”
