Újjáépítési szemlét tartottak Sápon

A főutca fellobogózva, az út mentén ünneplőbe öltözött emberek, némileg elfogódott várakozás mindenütt; a művelődési ház előtt feketébe öltözött biztonságiak tartóztatják fel a fotósokat: „Egy exponálást, ha kérhetnénk...” Hajdú-Bihar egyik kistelepülésén, Sápon járt munkatársunk, ahol az Együtt a Vízkárosultakért mozgalmat búcsúztató sajtótájékoztatót rendezték hétfőn, s ez alkalomból megjelent Göncz Árpád, Kozma Imre, Harrach Péter és Bakondi György is. A mozgalmat a tavalyi ár- és belvízkatasztrófák után márciusban hívta életre az államfő, irányítására és koordinálására a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot kérte fel.Dél után néhány perccel jelent meg a helyszínen Göncz Árpád barátságosan mosolyogva és integetve, nyomában Kozma Imre, a szeretetszolgálat elnöke és Bakondi György, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság vezetője. Miután Harrach Péter szociális és családügyi miniszter is megérkezik, Kaszás Lajos, Sáp polgármestere üdvöz-li a megjelenteket. Megköszöni, hogy a szervezők a mozgalomban érintett 165 település közül pont Sápot választották az esemény helyszínéül. Elmondja, hogy a belvíz kilenc lakóépületet károsított a községben, s a szeretetszolgálat hét családi házat vásárolt, illetve további három családot segített otthonhoz jutni.– Örülünk, hogy van hangja a jónak is; ugyanis megszokhattuk, hogy a rossz, főleg a mai világban, erősebben szól, mint a jó – mondja Kozma Imre, majd megemlíti: Göncz Árpád azért választotta őket, mert a Máltai Szeretetszolgálat mozdul a leggyorsabban. – Itt kell elmondanom, hogy több rúgást is kaptunk e választás miatt, elnök úr... – fogalmaz. – Én is – bólint Göncz Árpád. – Ó, ön is? Köszönjük, hogy együtt szenvedhettünk... – reagál a szeretetszolgálat elnöke. – Azért választottam a Máltai Szeretetszolgálatot, mert tudom, hogy nevükben sem a szeretet, sem a szolgálat nem üres szó – kezdi mondandóját a köztársasági elnök. – Nem tudjuk, mi a következő feladat, de ha holnap kitörne a Badacsony, a máltaiak ott lennének... – jelenti ki.A körút első állomása a helyi óvoda. – Sáp fejlődő község, emelkedő gyerekszámmal – magyarázza a polgármester. – Ez nem volt mindig így. 1970-től egészen ’90-ig a szomszédos Földes társközsége volt, többek között a közigazgatási központ és az általános iskola is átkerült oda, s Sáp fejlődése megállt, a lakók kezdtek elszállingózni. 1941 és ’49 között volt a legnagyobb a lélekszám, akkor 1500-an laktak itt, a 80-as évek végére 930-an – sorolja öntudatosan. – Ma 1100 lelkes a község, mezőgazdasági jellegű, 96 százalékban református vallású. A gyermekszám emelkedik, általános iskola, óvoda, művelődési ház működik. A 437 lakásos faluban 16,5 százalékos a munkanélküliség, 76 fő részesül szociális és 252 gyerek gyermekvédelmi támogatásban. A szociális támogatásra 11,7 millió forint fordítható – folytatja ismertetőjét Kaszás Lajos.Az óvodában mintegy harminc izgatott apróság fogadja a vendégeket, harsány „Isten hozta!” felkiáltással, majd elszavalják a betanult üdvözlőverset: „Magyar házban a vendéget szeretettel várják, / Piros cipóval, friss kaláccsal szívesen kínálják. / Ha nincs cipó, nincsen kalács, mit tehet az ember, / Köszönti a vendégeket meleg szeretettel!” Harrach Péter röviden érdeklődik az óvoda vonzáskörzetéről, a konyha nagyságáról, de többre nincs idő: az illusztris személyek felszállnak az utcán várakozó két lovas kocsira. – A cigányok már el is adták a bojlert az új házból, ezt is írják ám meg! – hangoskodik egy felháborodott asszony a tömegben, ám a kocsis megereszti a gyeplőt, s a menet megindul. – Négyszáz méter az egész – legyint egy jól informált helybeli. – Ha ezt Mikszáth látná – tekint a csillogó Mercedesek és zoomoló kamerák között elhaladó lovas kocsikra egy fiatalember.Mire a tömeg eléri a Torony utcai első állomást, a kocsik már továbbálltak; de ez nem zavarja sem az operatőröket, sem Balogh Gusztávot, aki készségesen tessékeli be az embereket portájára. – Hálás vagyok a szeretetszolgálatnak, nagyon hálás, nem is tudom, mennyire – lelkendezik a felújított házra mutatva. – A belvíz tette tönkre – meséli –, megroggyant az utcai fal, a hátsó le is dőlt, na meg a tető! Jött a vihar, mindent lesodort, az udvar tele lett szanaszét heverő cserepekkel, a ház meg lavórokkal, vájdlingokkal, de az eső csak esett, esett... Ha nincs az a vihar, talán kibírjuk, de így... – Hányan voltak a házban? – próbálja megakasztani a szóáradatot egy újságíró. – Ó, hát csak az öregaszszony meg én – legyint a 67 éves férfi. – Amúgy négy fiam és egy lányom van; a lány a kisebbségi önkormányzatnál dolgozik – fűzi hozzá, majd visszatér az eredeti témához: – Jöttek az emberek, négy nap alatt rendbe hozták a házat, öten voltak, de nem mondom, hát segítettünk mi is, akadt dolog bőven...– Aztán miből élnek? – tapogatóznak tovább az újságírók. – Nyugdíjból, kérem, mi másból? Huszonnyolc éves munkaviszony után 22 500 forintot kapok, a feleségem 13 ezer forint rokkantsági nyugdíjat. – Csak arra elég, hogy ha meghalunk, a gyerekeknek legyen miből eltemetni bennünket – toldja meg az asszony. – És az állatok? Azok mennyit adnak? – nézünk be a gazdasági udvarba, ahol két tehén, egy borjú legel, s néhány pulyka is szaladgál. – Hát, mikor hogy. Amúgy van három disznóm is – vakarja fejét az öreg. – A takarmányt mindenesetre saját nyugdíjamból veszem, egy mázsa tengeri 3400, egy bála széna 300 forint; s egy liter tejért ötven forintnál nem kérhetek többet a helyi csarnokban. – Mondaná még tovább is, de az újságírók elszállingóznak, s az öreg magára marad hófehérre meszelt háza előtt, a falra imént kitett, „Újjáépítette a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, közvetlenül a tiszai árvíz után” feliratú táblával.