A forgatagból csak kiszállni lehet

A villamoson a Nyugati pályaudvar táján kezd szűk lenni a hely, a HÉV-ena Battyhány tértől kezdve: háti- és hálózsákot, habszivacsot, sátrat cipelőfiatalok foglalják el az üléseket, ácsorognak a fordulókban vagy várakoznakaz ajtókhoz préselődve. A sziget kezdetének biztos jele. A látogatókátlagéletkorát tekintve – valamivel a húsz felett járhat – ez már a második generáció. És akinek kétségei támadnának, hogy hová is tart az embertömeg,azt a nemsokára elkezdődő disputa, a Filatorigátnál kialakuló kisebbforgalmi dugó, az üzérek kedélyes „jegyet veszek!”-je, a sorbanhiganymozgással szembejövők, a gyanútlan látogatók elé odacsapódókkedélyes „hellósziabocsika, nemtudnálkisegíteni némiapróval?”-ja végképp meggyőzi arról: ez a sziget. A nyolcadszorra megrendezett egyhetesfesztivál első napján jártunk.Mindenütt hullámzik a tömeg, pedig még csak délelőtt van – a programok nagy része délután kezdődik. Mérsékelten kigyúrt, izompólós és mértéktelenül kigyúrt, félmeztelen srácok, rengő sörhasat cipelő, tökkopasz harmincasok; irokézfrizurás punkok, felnyírt hajú technorajongók, festett szemöldökű Marilyn Manson-imádók; sugárzó szépségű lányok, hibátlan testű, érzékiséget árasztó bombázók, három hurkába gyűrődőtt hasú, idősebb asszonyok; szandálokban, sarukban, surranókban, Martens bakancsokban és mezítláb; Kurt Cobain, Ganxta Zolee, Bart Simpson és Jézus Krisztus köszön viszsza a pólókról. „Ivásra kijelölt hely”, „Belőlem csak egy van” – hirdetik a házilag feltett, batikolt feliratok; tetoválások a karokon, nyakakon, hátakon, hasakon, combokon és vádlikon, testékszerek köldökben, mellbimbóban, nyelvben, orrban, szájban, ajakban; Elvis-napszemüvegek, Terminátor-napszemüvegek, Mátrix napszemüvegek; és lányok szoknyában és fiúk szoknyában, és színpadok és sátrak és kocsmák és sportpályák és vurstlik és pénzautomaták; és kutyák, autók, biciklik és locsolókocsik... Első látásra enynyi, gyerünk előadásra.A nyitónap nyitó beszélgetése a Topolánszky Ákos ISM-államtitkár által jegyzett előadás: Az ifjúság problémái, ahogy a minisztérium látja, érdeklődés hiányában bizony elmaradt; a színpad előtti programtáblán, ahol a műsorfüzet szerint lennie kellett volna, nem is szerepelt. A Réz András esztétával folytatott eszmecsere viszont egykettőre megkezdődött a színpadon. Címe alapján ugyan a filmekről és filmfesztiválokról kellene szólnia, de csak a kultúrák szabadon választhatóságának, átjárhatóságának, az Y-generáció (a gyengébbek kedvéért: a 78 után született nemzedékről van szó, amelyik – legalábbis a marketingkutatások eredményei alapján – pontosan tisztában van azzal, hogy konzumvilágban él, ezért jóval könynyebben fogadja be a reklámokat és egyebeket) értékítélete visszásságainak és a „gyorszabáldák diktatúrájának” kitárgyalásán át jutnak el az új generáció mozimítoszaiig, ha addig kibírta valaki. Ilyen alapon nyomták – halál komolyan – nagyban emelve a tétet, a közönség csak győzte kapkodni a fejét.Réz András viszonylag jól tartotta magát, igyekezett értelmes válaszokat adni, rámutatott például arra, hogy az uniformizálódó világban a kulturális azonosítók kezdenek eltűnni, ami Magyarországon azért undorító, mert a gyorséttermi étkezés az ünnepi kultúra része, tehát nem azért járunk oda, mert nincs időnk rendes étterembe menni, hanem azért, mert eseményszámba megy (és ebben, ha jól belegondolunk, van is valami); de mikor a műsorvezető – aki 1977-ben született, mint azt volt szíves megosztani velünk – olyanokat kérdezett, hogy „nem lehet, hogy a mi generációnk abban forradalmi, hogy nem forradalmi?” – akkor ezzel már ő sem tudott mit kezdeni. Ezek után megkérdezte az esztétát, hogy a Skoda Octavia emblémája vajon miért maradt meg zöldnek, miért nem ezüst vagy arany, mint a nyugati kocsiké általában, ám ekkor feladom, és a szabadon választhatóság jegyében távozom. A filmes mítoszokról (mint a Star Wars Episode One és a Dragon Ball Z) ennyit.Mire az ember észreveszi, hogy a színpadok és helyszínek elhelyezése csaknem méterre pontosan megegyezik a tavalyival, eltelik némi idő. Közben mintegy mellékesen konstatálhatja azt is, hogy az árak alig emelkedtek 1999 óta. Egy korsó ászok százhatvan, egy tál meleg étel háromszázharminc; igazán örömteli. A bejárattól nem messze áll az üzenőtábla, a megszokottnak mondható „Fodrásztanonc vagyok, nagyon szeretném feltupírozni a hajad!” vagy a „Nagyon várom már a dauert”-féle feljegyzésekkel. De akad itt némileg bonyolultabb, a maga ellentmondásosságában is szerves egységet alkotó macho- megnyilatkozás („Nem szeretek ismerkedni, így is van nőm százezer. Azért hívhattok, csajok!”), és csak a bennfentesek által dekódolható feladvány is: „Ha kedvenced a rakott krumpli és a Mester és Margarita, plusz tartozol az Efottról egy Kimnowák- és egy fél Tankcsapda-koncerttel, várlak csütörtökön a Z+-sátor bejárata mellett.”Ha jobbra fordulunk, az árussorra jutunk, egyenesen továbbhaladva a Szervezetek utcája vár: mintegy negyven sátor, többek között az ISM, az Alternatív Természetgyógyászok Baráti Társasága, a Nemzeti AIDS-bizottság, az OGYIP, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága vagy az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala képviselteti itt magát; de akad zsidó, krisnás, adventista vagy rendőrségi és a történelmi egyházaknak fenntartott sátor is. Ez utóbbi az evangélikus, a katolikus és református egyház közös vállalkozása, amely azzal a céllal jött létre, hogy „hidat teremtsen a keresztény értékvilág és a sokszínű, pluralista mai világ között” (idézet a szórólapról). Ottjártamkor a bűn volt a téma, erről kellett rajzolni, csak úgy, szabadon.– Kész is vagyok – nyújtotta át vízfestményét egy nagydarab srác.– Hát ez meg mi? – kerekedik el az önkéntes szeme.– Az ördög – vágja rá a srác, mint ami magától értetődik.– Vagy úgy. Azt hittem, egy nyúl – teszi le a lapot a segítő, majd átnyújtja a honoráriumot: egy szelet csokoládét.Valamivel arrébb, a házasságkötő és válósátorban épp esketnek egy „ifjú párt”: a „menyasszony” ezúttal egy punkfrizurás, Sex Pistols-pólót, hozzá terepszínű térdnadrágot viselő fiatalember. A „vőlegény” – valamivel magasabb társa – PICSA (a félreértések elkerülése végett: a HétköznaPI CSAlódások nevezetű punkbanda mozaikszava) feliratú felsőben röhög mellette. Az „esketők” végére érnek a ceremóniának; elhangzik a szokásos felszólítás: „Csókoljátok meg egymást”, mire – legnagyobb meglepetésükre – a punkfrizurás alaposan lesmárolja társát... Hátrébb néhány kísérletező hajlamú látogató aerobikleckét vehet egy igazán dekoratív oktatónőtől. Harsány zenére hajlonganak ide-oda, többen a háttérből nézik őket.– Nem vállaljátok be, fiúk? – invitálja őket a moderátor.– Ezt itt! – rikkantja egyikük, és magasba emel egy korsó sört... A legfőbb dilemma: most akkor koncertre menjünk vagy „kultúrprogramra” – vitára, felolvasóestre, színházba, moziba, kabaréra –, vagy váltogassuk a kettőt, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit alapon? Délelőtt tizenegykor még viszonylag könnyű a helyzet, na de négy óra után! Háromkor a Drastic Measure állt be a nagyszínpadon, s az amerikai csapat igazán derekas zúzást produkált a rekkenő hőség miatt némileg megfogyatkozott hallgatóság nem kis örömére: a kemény mag egy emberként headbangelt a „küzdőtéren”. A San Franciscó-i bandát a Romano Drom követi, legalábbis nálam: fél hattól játszanak a világzenei nagyszínpadon. A két gitárosból, két ceglédi kannát használó „dobosból” és egy harmonikásból álló zenekar lendületes cigánymuzsikát játszik, zenéjükre egyre többen tápászkodtak fel, hogy táncba kezdjenek, különösen miután az egyik énekes kipattant a színpad közepére, és olyan bemutatót rögtönzött, hogy öröm volt nézni.Egyszer csak két, kapucnis pulóvert, térdnadrágot és fekete bakancsot viselő, elszánt tekintetű hústorony vág át a nézőseregen; meglehetősen közel járnak már a színpadhoz, amikor többeknek feltűnik céltudatosságuk. Botrány lesz? A szemre fanatikus death metálhívőknek látszó emberhegyek félretessékelnek még néhány ácsorgót – majd harsogni kezdik a dalokat, méghozzá cigány nyelven!Hat óra: komoly gond. Nemsokára kezdődik Lou Reed, az első igazán nagy név koncertje, viszont fél hétkor Para-Kovács Imre Müller Péter Sziámival, a Sziget „atyjával” beszélget a Pesti Est-sátornál. Fél óra még bele is férne, ha Lou pontosan kezdene, de jó húsz percet késik. A nyitószámot megvárom, és átballagok a másik színpadhoz. Újabb meglepetés: ott még nagyobb a csúszás, csak egy óra múlva kezdődik a program – vissza a koncerthez. Mire a nagyszínpad közelébe küzdöttem magam – Lou-ra legalább negyvenezer ember kíváncsi –, fordulhattam vissza ismét, épp a Sweet Jane hangjaira. Müller Péter már fenn ül a színpadon, Para-Kováccsal szemben, laza adok-kapok keretében épp egy dalszövegét idézi, Para-Kovács az egyik rímpárt kifogásolja.– A rock and rollban elmegy. Múltkor az ÉS versrovatának szerkesztője is elmondta: a durva pemzli helyett finom ecsetet kell használni, az a művészet. Nem akartam a Villon–Blake–Rimbaud vonalat megemlíteni, mert talán zavarba jött volna – mondja erre Müller Péter Sziámi.– Nem is írtak az ÉS-be...– Épp csak róluk nevezték el a lapot. Az élet a big bang táján keletkezett, az irodalom meg már előtte.– És mi az élet értelme? – kiabál közbe néhány feltűnően részeg punk a színpad széléről.– A sörnyitó keresése. Olyan lakásban lakom, amelynek minden pontján elhelyeztem már több sörnyitót is, mégis mindig eltűnnek. Előbb-utóbb csak előkerül egy...Para-Kovácsnak arcizma sem rezzen; majd a beszélgetés érdemi részére térve Müller Péter érzelmi életét kezdi firtatni.– Úgy vagyok szerelmes, ahogy Szűz Mária fiatal korában. Még nem tudta, hogy a Kisjézust várja, de szerelmes volt – jelenti ki a beszélgetés egy pontján a kérdezett.– B... meg! – szalad ki a kérdezőből.– B... meg te – passzolja vissza a labdát Müller.– Csak próbáltam megérteni. Szűz Máriával kapcsolatban ez kissé csakugyan erős volt, mindenkitől elnézést kérek, akit érint, bár ők most mind Apostagon vannak szerintem.– Miért, mi van ott?– Valami ellensziget, többnapos keresztény fesztivál, vagy valami ilyesmi.– Kikérem magamnak. Hogy ennek a szigetnek a keresztény legyen az ellenszigete... – mélázik el egy pillanatra Müller Péter, aztán letelik a beszélgetésre szánt idő. Most az egyszer – kivételesen – talán szerencsésebb is.A nagyszínpad programja este tizenegyig tart, ott a brit anarchopunk banda, a Chumbawamba adja a nap utolsó koncertjét; ám a kisebb közönséget vonzó kisebb sátrak műsora csak ezek után pörög fel igazán. A táncdalfesztivál sátrában a Dolly Roll iminimiszeminimizik, a hazai doom metál egyik kiemelkedő képviselője, a Nevergreen nyomul a rock- és bluesszínpadon, Török Ádám és a Mini izzítja a hangulatot a Darshan színpadán. A krisnás sátorban a négy gitáros, két énekes felállású Gouranga Band játszik, azt üvöltve, hogy „Hare Krisna, Hare Rama”, de ettől eltekintve a hangzás és az általa gerjeszett hangulat jó néhány punkbandát megszégyenít. Hogy az elvárhatónál valamivel mégis kevesebben pogóznak itt, annak az az oka, hogy közvetlenül a sátorral szemközt, az út túloldalán hamisítatlan punkszínpad áll, rajta bizonytalan mozgású, félmeztelen gitárosokkal, rekedt énekessel, óriási pörgéssel. „Hiába érvelsz, győzni nem tudsz / Számomra gyűlölt dallam az összes himnusz” – hörgi az énekes. Éjfél lassan elmúlt, de nem csitul a nyüzsgés: aki akar, fogja magát, lefekszik, akinek kedve tartja, bulizik hajnalig. A forgatagból csak kiszállni lehet, de magát a pezsgést felfüggeszteni – mondjuk éjszakára –, azt nem. A punkok mellett álló kút előtt sorakozók pédául az esti tisztálkodást, fogmosást végzik.Az első megoldást választották. Mára kiszálltak.Holnap folytatják.Akkor is lesz rá alkalom, ahogy egy hétig még mindig.