Odafent Szepes vármegyében

Hóba fagyott sóhajok kísértenek odafent a gyilkos Branyiszkói-hágón.1849 szigorú telén fagytak meg azok. 1849 telén, amikor Görgey ellenállás nélkül feladta a Dunántúlt, s Váctól északnak fordult, meszsze kerülve már a forradalom Debrecenbe menekült kormányától, várva a Habsburg békeajánlatát.És Windischgrätz ajánlata hamarosan meg is érkezett.Feltétel nélküli kapitulációt követelt a táborszernagy – de Görgey nem erre számított. Csalódottsága vezetett a véres északi hadjárathoz – hogy harcokkal, győzelmekkel mégis kedvező alkut kényszerítsen ki az osztrákokból.Ezért az alkuért fagytak hóba ők.Guyon Richárd honvédei a császáriak szakadatlan pergőtüzében másztak felfelé a gyilkos meredélyen.Másztak, hogy megtisztítsák az egyetlen hágót, hogy legyen út Kassa felé, s Görgey egyesülhessen Klapka Györgynek a Hernád völgyében várakozó seregével.Másztak a veressipkások, bajtársaik holttestei mögött keresve menedéket, a bajtársak tetemeibe kapaszkodva, fagyott véren csúszva, másztak a néma, meredek sziklákon, tíz körömmel, összeszorított fogakkal – másztak a drága leventék, a szent honvédek 1849. február ötödikén, farkasordító hidegben, némán nyelve kínt, fáradtságot, csüggedést, s kiabálva messzehangzón a dühöt, a bosszúvágyat s a győzelembe vetett hitet, másztak a hágón, a kegyetlen Branyiszkói-hágón, és lett út Kassa felé, mert kellett út Kassa felé, hogy a hazának még egy ideig mégse legyen vége.Hallgasd a csöndet, ha fent jársz a Branyiszkói-hágó erdeiben! Hallgasd a csöndben a hóba fagyott sóhajokat!Guyon Richárd veressipkásai kérik, hogy egy percre figyelj rájuk. S még az is lehet, megkérdezik: megvan-e még a haza, vándor? Vigyázz, mit felelsz! Meg ne fájdítsd szívüket a drága leventéknek! S ne felejts egy szál vadvirágot hajítani a szélbe őnekik!A madarak majd elhallgatnak, s megkönnyezik helyetted is azt a suta, korszerűtlen mozdulatot.1589-re odalett már majdnem minden.Túl Mohácson, Budavár elestén, Szigetvár hősi pusztulásán – túl az ország három részre szakadásán, amikor már „csak néma ajakmozgás mímelte a szót, mert hangot sem tűr a török, mert arcba csap ostor” –, nos, akkor azért Balassi Bálint, az „istentelen magyar” megírja A végek dicsérete című költeményét, s két évre rá megjelenik Vizsolyban Károli Gáspár első magyar Bibliája. Idefent, a messzi Szepességben pedig úgy dönt Máriássy Ferenc alispán, hogy felépítteti Márkusfalván a maga kastélyát.Úgy dönt Balassi, úgy Károli s a szepesi alispán, hogy történhet bármi is, az életnek meg kell adni a jussát. Az élet jussa pedig az, hogy nem törődünk halállal, nem törődünk pusztulással, de hiszünk a jövőben, a magunk és népünk jövőjében, s csinálunk valamit mindig, mintha mindig lenne értelme.Van is.Máriássy Ferenc kastélyába például annyira beleszeretett a jó Isten, hogy nem hagyta elpusztulni, megőrizte nekünk. S a majd fél évezredes folyosókra lépve belepirulhatunk a sok-sok régen elment Máriássy szigorú, fürkésző tekintetébe. Figyelnek minket a régen elment Máriássyak – hogy tudunk-e még emlékezni, s van-e bennünk tisztelet az ódon dolgok iránt. Ameddig van, megmaradunk. S megmaradnak ők is, a falakra akasztgatott, olajfestékbe merevedett grófok. No, hát ezért izgulnak annyira, s izgalmukat szigorúsággal palástolják. Máriássy Farkas uram példának okáért annyira izgult, amikor hírét vette a kalapos király, II. József érkezésének, hogy mindjárt építtetett egy pavilont az ősi kastély parkjába. 1778-at írtak akkor, a palléroknak meg az összes mesternek meg lett mondva, hogy be kell fejezni időre a munkát, mert maga a császár őfelsége érkezik őszre a messzi Bécsből; a pallérok meg a mesterek megpökték a tenyerüket, aztán végeztek időre. Aztán mire Örzse asszonyság, a takarítással megbízott vén satrafa fényesre sikálta a padló legutolsó szegletét is, híre jött, hogy II. József mégsem látogat Márkusfalvára. Hogy mit mondtak akkor a pallérok és a mesterek, azt burkolja most a feledés jótékony homálya. Csupa érdekes szót, az biztos. Ám a pavilon elkészült, áll most is, s befogadja a koncertre látogató kései utódokat. És ma már talán a kalapos király eljön néha, titokban, megáll a nagyterem sarkában, s láthatatlansága biztonságában mindentudóan megmosolyogja az elmúlott nagy időket – s egy kicsit azért izgul ő is, vajon meddig emlékeznek még a nevére. Ne izguljon, őfelsége!Egy darabig még bizonyosan.Valahogy mégis inkább komor a Szűz Mária-templom, s még komorabb a jezsuita kolostor.Illettek is a szigorú jezsuiták a szigorú, saját törvény szerint élő szászokhoz. Mert ők építették a várost, Lőcse városát, ritka mosolyú szepesi szászok.A Mária-templom tövében kicsi kapu vezet a bástyára – a Lengyel-kapu. Ezt a kaput használják a szellemek, mert szégyellősek ugyan, de szeretnek az Úr közelében téblábolni mégis, hogy ne tűnjenek annyira félelmetesnek.Nagy a sürgés-forgás Lőcse városában, a Lengyel-kapu környékén. Merthogy szellemekben aztán igazán bővelkedik Lőcse városa. Bejönnek nappal is, mert különleges szellemek a lőcsei szellemek, nem árt nekik sem a napfény, sem a kakaskukorékolás, bejönnek és sétálgatnak aztán összevissza. Elballagnak a főtérre, Szent Jakab templomához meg a régi városházához. Bizony, a városháza árkádjai alatt furcsa léptek kopognak – hol a nyári délutánban, hol a téli éjszakában. S a kopogó léptek valahogy annyira egyformák; tétovák, életből elballagók, szomorkásak. Kiszöknek a léptek az árkádok alól, bizonytalanul körbejárják a Thurzó-házat, a régi minorita templomot és kolostort, kiszöknek kicsit a Kassai-kapun, aztán visszatalálnak valahogy a megöregedett falak közé, ahol még van értelme a múltnak – ahol még van értelme a szellemmeséknek. Mert hát, ugye, mit is szeretett Szindbád?„Szerette a hófúvásos időjárást.”És azt itt talált, Lőcsén, talált nyáron is, ha kellett, amikor elindult bűnös úton, leánybolondító, aszszonyszomorító utakon s a forró velők idején, talált, ha bévül kereste.És kereste.Ahogy kereste mindig a titkok ablakait, erkélyeit, kereste azok között, akik mindennél többre becsülték a rendet, a fényt, a törvényt és a munkát, kereste a szepesi szászok között, Lőcse városában. Azok között, akik mindennél előbbre valónak tartották a rendszeres étkezést. De hát – mert mégiscsak megejtően szép és kimódolt valami ez a nyomorult élet – a szigorú és rendszeresen étkező szepesi szászok aszszonyai vágytak a leginkább Szindbádra, és Szindbád nem tehetett semmit e vágyak ellen. Legyőzte és kikacagta az időt, a fejlődést, a modernséget – de az asszonyi vágyaknak mosolyogva adta meg magát.Ezért járt Lőcsére.Mert itt, a szigorú szellemek között édes illatú aszszonyi vágyak bolyonganak az utcákon.S ha jön Szindbád, először mindig a régi városfalak mentén jár egyet. Ellenőrzi, megvan-e még, aminek lennie muszáj. Megvan-e, amiben évszázadok szunnyadoznak, s így, megszentelten, időtől csókoltan az életre emlékeztetnek valahogyan.Arra jár Szindbád legelőször, amerre a salabakter járt hajdan, s pálinkázgatott öreg cimborájával, a vén, fogatlan éjféllel.Sokat látott az öreg éjfél.Mindent látott.Szindbád ezért félt tőle mindig.Hogy egyszer elárulja őt az öreg – s akkor őt kitiltják majd a Felvidék összes városából, s még jó, ha halálra nem szánják. Mármint a többi férfi, ugye. Akiket megalázott, holott ilyesmit soha nem akart.Így aztán gyakran hoz Szindbád is pálinkát az öreg éjfélnek. És ha együtt isznak, fürkészik egymást. Mert így jár, aki örökkévaló és mindentudó.És ha leitta magát Szindbád az éjféllel odabent, Lőcse városában, hát felmegy néha a Mária-hegyi templomhoz is. Megnézi magának fentről kedvenc városát, s várja, hogy elringassák végre öreg, reszketeg, szent asszonyi kezek.Nyár van, meleg, nem mozdul a levegő.Ájultan hever a nyárszagú semmiben Igló, az elfelejtett, szürke kisváros.Boltja előtt üldögél a patikus.Alig múlt dél, rövidek az árnyékok.Nincsen beteg, senki sem szalajt cselédet orvosságért, ebben a melegben elbóbiskol a halál is.Kosztka Mihály Tivadarnak hívják az iglói patikust.És a mérhetetlen csöndben tétován, babrálva lerajzolja egy üres vénycédulára az árnyékban bóbiskoló ökrös szekeret. A principális kitámolyog az üzletből, s gúnyolódva, pajtáskodva így szól Tivadarhoz: „Hisz maga festőnek született!”S ha már a principális ilyen leereszkedő volt, hát a ritkán jókedvű Isten is hátba veregette Kosztka Mihály Tivadart: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője, nagyobb Raffaelnél” – ezt mondta neki az Isten. S nyilván nem számolt a következményekkel, hiszen megszokta már, hogy őt ritkán veszik komolyan.Kosztka Mihály Tivadar komolyan vette az égi szót.És elment.Szilván élni és tanulni – Igló pedig maradt. S talán igazuk volt mindkettőjüknek. Igló maradt, s magába zárta minden kincsét. A plébániatemplom csöndjét és méltóságát, a Provinciális-ház domborműveit, az evangélikus templom furcsa homlokzatát – és a titkot, hogy ennek a városkának volt egyszer egy patikusa, Kosztka Mihály Tivadar, aki elment, és napútfestő lett belőle. Napútfestő – nagyobb Raffaelnél.Elment Tivadar, és húsz esztendőt adott magának tanulásra.És hamar, nagyon hamar akarta látni őt magát, a Teremtőt, aki azt mondta neki, napútfestő lesz, s ezzel tönkretette vagy megmentette az életét.Látni akarta – ezért jött a Tarpatak vízeséséhez Kosztka Mihály Tivadar; bizony, fenséges a Teremtő, ha dühös. Hangja mennydörgés, arca hófehér, sziklát is összezúzó.Összevesztek itt, mester és tanítványa. Kiabáltak egymással. S feketére, ijesztőre festette Ura képmását Kosztka Mihály Tivadar, mert annyira félt.Félt az őt körülvevőtől s a magában lakozó gyöngeségtől; félt, hogy feladja egyszer mégis, és visszamegy Iglóra patikusnak, visszamegy az „alacsony homlokúak közé, akik azt hiszik, amit ők élnek, az az élés maga”.De néha azt súgja vagy üvölti az Úr, hogy van élet az emberen túl is. Az ő utolsó és felesleges és csodálatos és rettenetes teremtményén túl is. S túl mindazon a szörnyűségen, amit teremtménye hozott létre. Van élet, amely magától értetődő és fenséges, amely már nem könyörög kegyelemért.Mert néha Isten akar lenni az ember, bizony.Ez a kis semmiség – ennyi csak a cédrus titka.Kosztka Mihály Tivadar titka.