Odafent Szepes vármegyében

Állj meg egyszer a Magas-Tátra lábánál, állj meg mégis, és várd meg az alkonyt!Hátha megmosolygod akkor mindenféle vágyaidat. Vágyaidat, amelyek a világ távoli, ismeretlen sarkaiba rántják nyughatatlan lelkedet. Állj csak és várj, talán bekopogtat szíveden a nyugalom. Ritka vendég, múltba, régi századokba száműzött, bölcs öreg, a rengetegbe menekült remetének elnyűtt tarisznyájában csöndet rejteget, s jó szívvel ád, ha kéregetnek tőle.Kéregess, ne légy már olyan büszke!Ostobaság büszkének lenni a semmire. És kérdezd csak meg magadtól, kérdezd az estét köszöntő Magas-Tátrától, ugyan mit tett le a jelen s az elmúlott büszke század a lélek oltárára.Csak halált dobott oda és sok-sok csillogó, semmirekellő rációt. Te pedig ott dideregsz a tudás óceánjának partján, s még azt sem tudod, mit suttog a pihenni készülő nagy hegy. Azt suttogja, hogy otthon vagy.Hazaérkeztél – itt is, még most is.Fogd meg a remete reszkető kezét!Körbevezet téged a tájon, múltad, „lázáros nincseid” régi hazájában, s csönddel gyógyítgat, ha hagyod. Induljunk! Gyere!Nézd csak: illatos, édes régi teákat isznak a papok odafent Szepeskáptalanban, s a szelíd apácák apró, fekete lepelbe burkolt léptei kimérik a meglassult időt.Ó, hát persze, az idő.Minek nekik az idő? Valamikor körülvették fallal az elmúlás egy darabkáját, s azóta belül élnek, belül a maguk külön idejével. Igen, igen, van órájuk, de csak megszokásból, hogy mégis tudják, mi van odakünt, a boldogtalanságban.Minek nekik az idő?Hogy tudják, ez az egyházi városka még Szent István királyunk idejében keletkezett idefent a Márton-hegyen. A prépostságot pedig még jó Imre királyunk alapította 1198-ban. Aztán hamarosan benézett ide a tatár is, és ha a tatár benézett valahová, hát elkelt utána egy alapos tatarozás, festés, takarítás, és nem ártott, ha ismételten felszentelték a meggyalázott, majd rendbe tett falakat. El is végezte Mátyás prépost mindezt a munkát, utána pedig építgették, alakítgatták tovább a jó Isten kedves templomát. Épült például egy új kápolna a Zápolyáknak. S abban alussza örök álmát a nagy család nádorrá lett sarja, Imre s testvére, István is. Egy püspök is álmodik a csöndben, Balogh Miklós, kiről nem tudunk semmit sem, csak érezzük sírjánál állva, hogy üzen nekünk valamit. Talán csak annyit, hogy nem nagy dolog az a halál. Lám, a bejárat feletti freskón Károly Róbert királyunkat koronázzák éppen, s megmaradt a régi mester munkája, megmaradt közel hétszáz esztendőn át. Láthatja még unokánk is vagy dédunokánk, ha lesz még akkor valaki, aki elmeséli nekik, miért kell néha megmártózni öreg templomok félhomályában. Ha lesz, akkor tényleg nem nagy dolog a halál. Ha nem, akkor meg úgyis mindegy. Nem igaz, én uram, múltat járó Szindbád?Ha majd senkit sem érdekel a múlt, ugyan kicsoda fog benézni Szepesmindszentre csak azért, hogy bolyongjon egy kicsit a Csákyak hajdani kastélyában?És persze az sem elhanyagolható kérdés, kik is voltak azok a Csákyak? Melyik Csáky kedves a mi szívünknek? Albin talán, a liberális politikus, ki tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának is? Az első Csáky Imre, akiből kalocsai érsek lett? Esetleg a későbbi Imre, aki külügyminiszter volt, aztán a Kanári-szigeteken halt meg 1961-ben, Venezuelába, az emigrációba menet? Melyik Csáky grófot válasszuk az ősi fészek parkjában sétálva? Vagy szeressük mindet, a régi szalonban állva, szeressük őket, mert magyar főurak voltak, s mert elmentek, és elvitték magukkal a régi világ egy darabját? Elvittek ők is valamit, ami nem fog soha visszatérni, csak magányos álomutasok képzeletében, magányos álomutasokéban, akik hajlamosak minden régit szebbnek, jobbnak, nemesebbnek gondolni, mint ez a „gyalázatos jelen”?És ugyan mit szeressünk Szepesgörgőn? – kérdezheti bárki.Azt suttogom erre, dühösen és szomorúan, szeressük mindenekelőtt a falucska nevét: azt, hogy Szepesgörgő. Aki nem tud szeretni egy ilyen nevet, az szentgyörgyhegyit sem tud kóstolni nyári alkonyon a lugasban, és nem ér el a szívéig Hamvas Béla. És szeressük a falucskát azért, hogy megmaradt. Meg azért is, mert határában vadászgatott Görgey uram, amikor a halálos lövések eldördültek, aztán kezdődött a háborúság Lőcse városával... Szeressük az öreg templomot, a kastélyt, amelyet előbb Görgeyek, utóbb szintén Csákyak birtokoltak – és szeressük a templom kertjét, amelyben Görgeyek nyugosznak. És mondjuk csak ki hangosan a neveket – hallgasd csak! Itt nyugszik Görgey Jordán s neje, Pongrácz Hedvig grófnő. Továbbá Görgey Constantin és neje, Szinyei Merse Anna grófnő.Végül pedig, három görgői és toporci Görgey fivér is porlad a kicsi temetőkertben, három testvér, mert hát valamiért úgy alakult, hogy Szepesgörgőn és környékén nem játszottak Ryan közlegény megmentését... Először Arisztid pusztult nyomorultul, novemberi ködben Volhíniában, 1916-ban. Aztán egy napon, 1918. december ötödikén meghalt Trencsénkutas mellett egy rohamban Constantin is és Béla is – meghalt az első nagy háborúban mindhárom Görgey testvér, és fel sem merült, hogy kommandót küldjenek valamelyikük megmentésére. Egyszerűen odaadták életüket hazájukért.Ne kérdezd meg többször, mit szeressünk Szepesgörgőn!