Odafent Szepes vármegyében

Szalad a Dunajec, simogatja őt szemével az árva délután. Fut a Dunajec, s nem is érti, miért kell neki északra fordulnia, a méltóságos Visztula irányába, miért nem folyhat ő is Magyarország felé, a Kárpátok ölelő karjaiba.Szalad a Dunajec, s barátsággal nézi egymást szemközti partjairól két szomszéd vár: Czorsztyn és Nedec.Barátsággal, mert a túlpart ottan: Lengyelország, s Czorsztyn az egykori lengyel határvár. Ahová Szemérmes Boleszláv menekült asszonyával, magyar Kingával a kutyafejűek elől, de ott illette először lábával a lengyelek komor, drága, oly sok szenvedést viselt földjét Nagy Lajos is, a magyar–lengyel unió első királya.S emitt pedig Nedec – a régi magyar határvár.Mert hát – azért gondoljunk bele egy pillanatra! – itt húzódott a szeszélyes, Kárpátoktól elforduló Dunajec mentén a régi Magyarország határa. Ugyanis, fiúk, lányok, volt olyan is, hogy régi Magyarország. Abban a régiben utazgatunk immár két esztendeje, megtéve olykor sok száz kilométert a mostani határoktól, tapogatjuk az emlékeket, amelyeket nem lehet elpusztítani soha többé.Így jutottunk ide is, ahonnét elindult Nedeci Imre várkapitány hűséges szolgájával, Andrással, hogy királyuk mellett legyenek a szörnyű csatában, odalent a muhi pusztán. Fogságba esett Nedeci Imre és szolgája, egymáshoz bilincselt lábbal hurcolta őket a messzi Ázsiába Kádán, a kutyafejűek rettenetes vezére. Így érkeztek meg Karakorumba, amely alig van messzebb Nedectől, mint a világ vége, s ott András, a hű szolga egy szekercével levágta a saját lábát, hogy ura megszabadulhasson. S hazavezérelte az Úr Imrét, Nedec büszke, jóságos kapitányát, de még András is hazatért, négyesztendei leírhatatlan szenvedés után, hazatért fél lábbal, elgyötört testtel, de elpusztíthatatlan nagy lélekkel, s IV. Béla királyunk, a második honalapító nemességgel jutalmazta bátorságát, s András vitéz címerében egy levágott lábfej meg egy szekerce látható azóta is, emlékül a satnyuló utókornak.Azután végigszántott Magyarországon majd nyolcszáz esztendő, s egymásnak adták a kilincset Nedec várában a híresebbnél híresebb családok. Először is a Szepességnek ezt a részét a Berzeviczyek kapták hűbérbe, és Nedec akkor is magyar maradt, amikor Zsigmond elzálogosított Jagelló Ulászlónak tizenhat szepesi várost. És volt itt úr Zápolya János, a későbbi király, aztán a Pálóczy Horváth család, ők háromszor is, bírta a várat Lasky Jeromos, a lengyel kalandor, majd jöttek az olasz Giovanelli grófok, őket füstölték ki innét Thököly kurucai – végül aztán a Salamon család birtoka lett a vár, s 1945-ig benne lakott Salamon Tivadar, hogy azután átadja a magyar történelem ezen darabját a lengyel államnak. Át is adta becsülettel, hiánytalanul, éppen hogy csak meghalt bele. A legendák pedig visszaszármaztak mireánk, az szokott nekünk megmaradni, a sok legenda és rege, no és a megtartó emlékezet. Példának okáért mi, magyarok azt is tudjuk, hogy teljesen feleslegesen keresték annyian és annyi hittel odaát az Újvilágban az inkák mesés kincsét.Történt ugyanis, hogy az egyik Berzeviczy fiú kivándorolt Dél-Amerikába, s mert egy Berzeviczy még Dél-Amerikában sem vezet akárkit oltár elé, hát el is vette feleségül az inka uralkodó leányát, akitől Umina nevű leánya született. Berzeviczy Umina pedig egyenesen a spanyolok elleni lázadás vezetőjének, Tupac Amaru öccsének nyújtotta kezét. A lázadást leverték, s a család, vagyis az inka hercegnő, Berzeviczy Umina, no meg az após, Berzeviczy Sebestyén egészen idáig, Nedec váráig menekült. Umina gyermeke, az inka Antonio Benes Antal lett, lengyel nőt vett feleségül, és minden utódának megtiltotta, hogy az inka múlttal foglalkozzon. Csakhogy az utódok nem nagyon törődtek ezzel a végrendelettel, ugyanis kiderült, hogy a legendás inka kincs, amelyért May Károly hősei halomra lőtték egymást odaát az Ezüst-tónál, bizony itt van elásva a nedeci vár küszöbe alatt. Haha…Ha ott volt, akkor már elvitte valamelyik inka Berzeviczy. Ha nem, akkor is így szép a történet.És fut a Dunajec, és összevissza töri magát a Pieninek zord, hallgatag szikláin.Szalad a Dunajec, és majd ezer méter magasságból nézi magát benne a Három Korona-hegycsúcs – nézi magát, s hallgatja száz esztendők óta a bátor tutajosok méla énekét, akik – mint megannyi lengyel Hollandus Mihály – fát úsztatnak le a kegyetlen, szeszélyes folyón, hogy aztán gyalogszerrel kaptassanak vissza kicsi, világtól elzárt falvaikba, kicsi, világtól elzárt asszonyaikhoz, kicsi, világtól elzárt lelkeikkel, amelyekbe nem fér bele sem irigység, sem pusztítás – sem pedig a mindent tönkretevő modernség.S hallgatták a folyó zúgását is, a tutajosok énekét is a néma karthauzi barátok, a Vörös kolostor falai mögé zárva. Szent Brúnó alapította a rendet, s mert tudta a titkot, hogy az ember bizony a legritkábban mond valami fontosat, hát szerzetesei egy héten csak egyszer beszélhettek egymással. S jól volt ez így. Csak azt nem tudta Szent Brúnó, hogy elvetődnek egyszer a követői, szegény, durva szőrcsuhába burkolt néma barátok ide is, a Dunajec-áttöréshez, nem tudta Szent Brúnó, hogy van akkora csönd is, mint amekkora itt lakik, a régi magyar–lengyel határvidéken. Ha tudta volna, meghagyta volna, hogy az ide vezérelt szerzetesek szólhassanak egymáshoz, akár minden percben, ha tudni akarják, van-e még élet egyáltalán. Mert nem árt arról meggyőződni olykor-olykor.Valami ilyesfélét kérdezgettek egymástól a palocsai végvár katonái is, belebámulva a folyóvölgy némaságába, s lesve, talán történik végre valami. Mert volt idő, amikor történt. Detre nagyúr mesélhetne arról, Detre nagyúr, a Sváby család ősatyja, aki még harcolt a Tatár-hágón át errefelé betörő, Orda vezette hordával. Ő építtette Palocsa várát, amely később a Drugetheké lett, majd beléje telepedtek az egész Felvidék legnagyobb gazembereit adó Bebekek. Ezekről a Bebekekről még sokat fogunk hallani. A legbecsületesebb foglalkozásuk a hamis pénz verése volt, most csak annyit, hogy elűzték őket innen Akszamith Péter huszitái, aztán amikor vége lett a hitvitának, fölvásárolta a környéket várastul Horváth Mihály uram, Árva várának kapitánya, s lakta is Palocsát a család egészen 1856-ig, amikor egy éjjel tűzvész pusztított el mindent, s megmaradtak a romok, hogy legyen hová járniuk azoknak is, akik összevesztek a jelennel, s úgy döntöttek, „hóttig tartják vele a haragot”.Errefelé már fel-feltűnik a magányos utazó. Csilingel szánja az éjben – s amit keres, nincsen az már. Amit keres, beköltözött a Poprád vizébe, szivárványos, kacagó pisztrángok szemébe, s beköltözött a lelkek nagy, öreg, elmúlással kárpitozott termeibe.Felsóhajtanak a lelkek, s kísérteteket dédelgetnek, hogy ki ne vesszen valahogy a világból a gyerekség, a mese. Ki ne vesszen addig se, amíg sok tudóskodás, felvilágosodás és haszonszerzés után visszatalálunk majd végre a régi világokba, ahol jó sert kóstol Kaszparekkel a mi magányos utazónk, s az újra megszelídült, lassú idő juhtúrós haluskát falatoz a színben.Így lesz, mert így kell hogy legyen. Így lesz, mert áll még Lubló vára.Áll, de hová lett Kunigunda, kinek hozománya lett Lubló, amikor kezét a lengyel királynak nyújtotta? Meddig bolyongott az örökkévalóság néma országútján trencséni Csák Máté, a rettenetes nagyúr, ki a várat magának megvívta? Aztán meg, hol van már Luxemburgi Zsigmond királyunk, aki itt, a vár nagytermében adta zálogba a Szepesség 14 legszebbik városát Jagelló Ulászló lengyel királynak 37 ezer ezüsttallérért? Odalett Lőcse, Igló, Szepesszombat, Poprád, s odalett Lubló is, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Odalett, mert kellett a pénz a Velence elleni háborúra, 14 szép szepességi város lett a lengyel királyé, hogy Dalmácia városai visszakerülhessenek a Magyar Királyság birtokába. Két álló napig olvasta Zsigmond a 37 ezer „schock cseh garast”, aztán így szólt Ulászlóhoz: „Van énnekem egy feleségem, Cillei Borbála. Rossz szellem az, menekülnék tőle, vedd meg őt is!”Mosolygott Ulászló, s felelt: „Van nékem is feleségem, fiatalabb is, szebb is a tiednél, nem kell énnékem Cillei Borbála. De a krakkói palatínus, Lubomirsky herceg éppen házasodni akar, kínáljad annak a te rossz szellem asszonyodat!”S a palatínus asztalhoz ült a magyar királlyal, s kockára tették Cillei Borbálát. Hajnalig dobták a kockát, de Lubomirsky mindig vesztett. Zsigmond király nem tudta eljátszani feleségét.Mondják, Cillei Borbála azóta is bolyong magában a lublói vár elhagyatott folyosóin. Harag vagy bánat hajtja – nem tudni ma már. S ha befagy a Poprád, végigszánkázik rajta, s csak udvari bolondja van vele. Összenéznek olyankor a szepesi Magurában, a Beszkidekben meg a Pieninekben a kérges tenyerű, szép lelkű, kísérteteket teremtő parasztok, s így szólnak a nagy hóból alig kilátszó gyerekeikhez: „Halljátok-é, lurkók?! Csörög a csörgő Borbála királyné lovai nyakán! Halljátok, emberek, hentereg a bolond!”Aztán meg tényleg: áll még Lubló vára, de hová lettek az első Lubomirskyk? A három harcos, az öreg és két fia? Akik itt megállva, a Poprád fölé magasodó hegyen, elhatározták, hogy ide bizony várat építenek. Hová lett az öreg, aki eladta lelkét az ördögnek, hogy az a vár felépülhessen? Hová lett az öreg, kinek lelkét a Vörös kolostor csuhása, Cyprián mentette meg végül, s ha harang szava száll a Szepesség felett, bizony úgy hallik, Lubomirsky uram rángatja azt a harangkötelet a Vörös kolostor mellett, s ordítva menekül kínjában az ördög.Hová lett Mária Terézia, a Habsburgok nagyasszonya, ki viszszavásárolta végül a szepesi városokat – s hová lettek mind a sztaroszták, a pirospozsgás lengyel hercegek, akik innen, Lublóról kormányozták a zálogba adott városokat 360, mesével teli esztendeig? Aztán meg hová lett Benyovszky Móric, Madagaszkár királya, aki odafent raboskodott a lublói vártoronyban, s azon a kicsike ablakon át nézte Isten szabad egét?És hová lett a magányos utazó? S ki tudja, mit őriznek a kék hegyek? Mennyi tekintet bolyong völgyeikben – s mennyi a puszta létezés örömére rádöbbent vándor sóhajtása!Van-e méltóság és csönd nagyobb ennél?Hányszor terít itt tiszta damasztot a sárga mezőre az Isten, hogy dikicsre tűzött szalonnával belerévedjen a maga alkotta pompába? S ha eljön, hát mellé telepszik Szindbád… Értik ők egymást, nagyon. S ha hallgatnak, jó bor mellett, hallgat velük a Magas-Tátra is. S odagyűlnek lassan mind a kísértetek, mind a régi szép emberek, s az a néhány vándor, ki tudja még, hogyan kell szólítani őfelségét, az időt, nehogy csak egymásra hajigált napokból álljon majd az élet.Hej, nagy jó Uram! Végtelen a Te hatalmad. De én tudom a múltat, s belé tudok feledkezni a kék hegyek csöndességébe. Fogadj hát kegyelmedbe! Hadd lehessek, csak egyetlen pillanatra, Szindbád!Hej, nagy jó Uram! Hallod? A távolban zörög már a kerék, nagyokat fújtatnak a lovak.A magányos utazó Podolin felé tart.Siessünk – talán majd ott utolérjük. (Az újrainduló sorozat első részét ma 15.30 órakor sugározza az M 1.)