Alsó-Zemplén – közel a mai határokhoz

Merthogy Dobóruszka miképpen tud nem Magyarországon lenni – az végképp érthetetlen. Dobó István született itt. Úgyhogy fordítsunk egyet a gondolkodás menetén mégis: ahol Dobó István született, az Magyarország, és kész. Akárhová húzta is a határt néhány érzéketlen, barom nagyhatalom akárhány, önmaga nagyságába ájult, sürgő-forgó hivatalnoka.S tudjátok-e, miért van ez így?Mert így kell lennie!Mert Dobó azt mondta: „Ez a vár most a haza!” És megmutatta, örök példát adva, micsoda súlya tud lenni a kimondott szónak, az eskünek, milyen csodára képes a hit és a haza szeretete.A Felvidék kapuja, Eger megállott az oszmán birodalma előtt. Fekete koporsó alatt küzdöttek ők odafent a vár fokán. És vezérük, a mi Dobónk itt született Dobóruszkán, alig néhány kilométernyire a mai határtól.Hát csak ezért mondom, hogy nem számít, hol a határ. Ezerötszázban már templom állott Dobóruszkán. És a templomba temették a hőst.„Itt fedi sírja Dobó Istvánt, ki az egri falaktól visszaveré hajdan sokezernyi hadát a töröknek, s ellenségei felett ülvén kitűnő diadalmat, véle Magyarhon végveszedelmét messze elűzte.”Ezt íratta a szarkofágra a hős fia, Dobó Ferenc. A másik szarkofág pedig Egerbe került, ugyanis gróf Buttler János, a helyi földesúr éppen válni készült 1820-ban, aztán gondolta, kedvezőbb ítéletre számíthat, ha meglepi az egri érseket Dobó István szarkofágjával.No, hát ilyen alakok is előfordultak Dobóruszkán.Mondom én, hogy idehaza vagyunk.Ugyan már, még hogy szalad a Bodrog!Nem szalad az sehová.Meg sem mozdul szinte – talán bizony bele is ájult a nyárba. A táj is csak úgy bóbiskol, aztán fel-felriad, ha a tücsök valamelyik kedves nótáját zümmögi éppen, de az a felriadás sem tart tovább, mint a nóta első sora, aztán megint győz az álom.És álmodik a vén kastély is.Aztán bizony messze földön, tán még hetedhét országon is túl ez az öreg legény álmodja a legnagyobbat. Mert hát már a XIII. században vár állott Bodrogszerdahelyen, igaz, akkor még úgy hívták falujukat a magyarok, hogy Vásáros-Szerdahely. De ez nem számít. Számít viszont, hogy egészen 1670-ig megvolt a vár, akkor érkezett meg Spork generális, egyike a sok kockafejű, hülye schwarzgelb labancnak, jött Spork, körülnézett, azután fölgyújtott mindent. Várat, falut, termést, miegymást. Mikor elhamvadt minden, elment Spork (aki alatt azóta is az ördögök gyújtogatják a nagy kondér szurkot odalent a pokol hetedik bugyrában), és jöttek a Vécseyek. Összeszedegették a hajdani vár megfeketedett, megkormozódott köveit, és 1700-ban már állott is ez a barokk kastély, bizonyságul arra, hogy akárki gyújtsa is ránk a födelet, mi, magyarok, mindenhogyan életben tudunk maradni, a ménkű üsse meg a sok büdös gyújtogatót!Szóval ezért álmodik olyan nagyot Bodrogszerdahelyen a Vécsey-kastély. Mert várfalban hősködött minden köve valamikor. Az meg elég ok a nagy álmodásra.Néma, borongós, hideglelős hely Barkó vára.Zách Felicián volt úr valaha ebben a várban. Zách Felicián, aki 1330. április 17-én rárontott a királyi családra odafent a visegrádi várban. A gyermekeit védő Erzsébet királyné négy ujját levágta az őrjöngő főúr. A testőrök legott felkoncolták Zách Feliciánt – majd a király, Károly Róbert páratlan és iszonyatos bosszút állt.„Véres az ujjad, / Nem vérzik hiába: / Mit kívánsz most, királyi nőm, / Fájdalom díjába?Mutató ujjamért / Szép hajadon lányát; / Nagy ujjamért legény fia / Borzasztó halálát;A más kettőért / Veje, lánya végét; / Piros vérem hullásáért / Minden nemzetségét!”Így lett. Zách Felicián fiát ló farkához kötötték, s halálra vonszoltatták. Kisebbik leányának, Klárának levágták az orrát, nagyobbik leányát lefejezték, s a család minden tagját harmadízig halálra ítélték.Ők mind erre bolyonganak, Barkó vára falai között, néma zokogással. S a legnémább mind között a merénylő, Zách Felicián. Tenyerébe temeti arcát, s csak néha-néha suttog alig érthetően a hűvös szélbe.„Rossz időket érünk, / Rossz csillagok járnak: / Isten ója nagy csapástól / Mi magyar hazánkat!”„Isten óvja nagy csapástól / Mi magyar hazánkat!”Elég sokszor hallott ilyen fohászt Tőketerebes.1686-ban itt verték le Thökölyt, hát mondhatta ő is, szegény. S vajon gondoltak-e a hazával az 1831. évi koleralázadás idején itt megkínzott jobbágyok? Azt nem tudjuk meg soha. Ám sokat gondolt a hazával a terebesi kastély két egymást követő ura, apa és fia: a két Andrássy gróf.Idősebb Andrássy Gyula Széchenyi hívéből lett Kossuth követője. Harcolt a pákozdi és a schwechati csatában. 1851-ben távollétében halálra ítélték, majd az 1858-as amnesztiával térhetett haza. Deákhoz csatlakozik, a Monarchia külügyminisztere lesz, támogatja Bismarckot, és gyűlöli az oroszokat.Fia, ifjabb Andrássy Gyula is itt született Terebesen. A Szabadelvű párt tagja volt, majd Tisza István ellenzékének vezére lett. S lett ő is a Monarchia külügyminisztere, s megélte a rettenetes Tanácsköztársaságot, ami után mi más lehetett volna, mint az Antibolsevista Comité egyik vezetője; s meg kellett élnie Trianont is, a felfoghatatlan nemzeti tragédiát – így hát ha valaki, szegény ifjabb Andrássy Gyula gróf fohászkodhatott eleget Istenhez szegény, szegény Magyarországért.S talán fohászkodnak még most is néha, apa és fia, a mauzóleum sötétjéből, vagy onnan megszökve, csillagtalan, titokzatos éjszakán a kastély kertjében sétálva egy kicsit, egy szomorút, egy sóhajtásnyit – éppen csak annyit, hogy ne merülhessenek feledésbe a múlt megtartó emlékei, éppen csak annyit, hogy lehajthassák fejüket az ide tévedt, szép garabonciások.Zörög a szekér, bakján titok, jajveszékelés – hej, Vinné vára, micsoda elátkozott hely vagy, hej, Vinné vára, szélben lobogó, pisla mécsek világítják csak be a múltnak szörnyű kútját!Zörög a szekér.Aztán megáll. Egy pillanatra összesűrűsödik, felröhög a csönd. És utána mindjárt felüvölt kínjában az ifjú király.Kun Lászlót korbácsoltatja éppen az ungi főispán idefent a várban. S elveszi olykor hű szolgájától a flagellumot, s végigvág vele Árpád ivadékán.Elátkozott hely vagy, Vinné vára, elátkozott király voltál, Kun László király.Zörög a szekér, bakján ül a titok.Mélyen húzza szemébe furcsa kalapját, s olyan szavakat is ismer, amelyekért legott összehányják bármelyik főtéren a máglyát.Elszunnyad a bagoly odakünt az erdőn; aztán megriad, a csönd és az egerek nesztelen surranása után kap – vége.Eödönffy István jár most kint, s pányvára köti a lelkeket. Boszorkánymester a báró ugyanis.Wesselényi nádor tudna mesélni róla – de inkább nem mesél. Wesselényi nádor mégsem adhat hitelt mindenféle ostoba pletykáknak – jaj, csak ne látta volna a saját szemével!Még az is lehet, hogy Eödönffy uraság volt az a bagoly.A lovak, a lovak is felhorkantak.Jár valaki odakünt az erdőn, Vinné vára alatt.Fordult farkason se csodálkozna senki. És ha meghal végre az uraság, hát azonnal keresztül kell ütni a szívét valami karóval. Mert soha nem lehet tudni, mit suttog a szél, az erdő, a kisegér rémült surranása, mit suttog Vinné vára, mikor kezdi fájdalomdalát a vad kunok közt örömre lelt IV. László királyunk – soha nem lehet tudni, mivé változtat téged Eödönffy István, a boszorkánymester. Hiszen, lám, az időt már elvarázsolta.Csak akkor térhetsz vissza a múltból, ha tudod a jelszót. Vagy gyere inkább velem! Hajítsd el a jelszavakat, és nézzünk bele a boszorkánymester szemébe! Menjünk végig a régi szekérúton!Mi történhet velünk?Legfeljebb rájövünk, hogy alacsony homlokúak vagyunk, s amit élünk, az „nem az élés maga”. (A sorozat nyolcadik részét ma 15.25 órakor sugározza az m1.)