Sáros vármegye, a magyar Gascogne

Cseppet sem csodálkozom sorsomon, még csoda, hogy minden magyart ki nem irtottak háromszáz év óta. Ezt mondta Dessewffy Arisztid Baló tiszteletes úrnak, gyóntatójának azon az utolsó éjszakán. S hajnali öt órakor kivitték négyüket a sáncárokba, s agyonlőtték őket. Az első négyet a tizenháromból.Dessewffy Arisztid holtteste 1850 áprilisáig hevert elföldelve odakünt az aradi sáncban. Akkor jött el érte testvéröccse, Kálmán s a régi jó barát, Bydeskuthy alezredes, hogy kiássák és hazavigyék a drága tetemet.Első éjjel hiába ástak.A szakadó eső és a közelgő osztrák őrjárat lehetetlenné tette a munkát. A szörnyű munkát. Másnap megkísérelték hivatalos úton kérvényezni a tetem kiadatását, de kérésüket elutasították. Ekkor megvesztegettek valami mindenre kapható bakát, aki kiásta végül a tábornok maradványait. És feldarabolták Dessewffy Arisztid testét akkor, azon a rettenetes éjszakán, egy vasalt ládába tették, nehogy a koporsó feltűnést keltsen, s vitték haza a hőst, haza, Margonyára.Nem maradt fenn írás róla, zokogott-e Margonya.De zokogott, biztosan.És fekete drapériával vonták be az ősi kastély ablakait, tükreit, s a parkban ismét földbe ásták Dessewffy Arisztid tábornokot, a magyar szabadság hősét, ki halála előtti utolsó pillanataiban is a Habsburgra szórta átkait. Pihent a hős a parkban még három esztendeig, s addigra elkészült a családi kripta.Oda került végül.Fel a rengetegbe.Fel kell menni őhozzá, meg kell őt keresni, friss tavaszon talán, amikor nyüzsög, szeret, ölel, zihál, tombol az élet a kripta körül, az oly messzire került, fenséges, példaadó, megtartó magyar halál körül. Oda kell menni Dessewffy Arisztid színe elé, hol a hegesztett ajtó mögött jéghideg elmúlást lehel a sötét, s a csönd elé térdepelve megfejteni a titkot: ugyan mi kell egy ilyen sors vállalásához?Ezt kérdezed. És rájössz, nincsen válasz. Itt sincs válasz.Erre a kérdésre csak úgy, csak akkor, csak az adott pillanatban létezik felelet.Dessewffy Arisztid kriptája előtt pedig marad a főhajtás, a hála s a magasztosságnak valami megmagyarázhatatlan érzete, amit talán nem ért más, csak az a sok örökké növő, földdel örökre összekapaszkodó, örökké élő fa.Ők csókolták rá Dessewffy Arisztid romló porhüvelyére az örök életet.Ők – és az emlékezet.Nem simogatta Eperjest sohasem a történelem, de még az Úristen tenyere is ritkán. 1324-ben kapta városi kiváltságait Károly Róbert királyunktól, s száz esztendő múlva már fel is perzselték szép Eperjest a lengyelek. Aztán pedig...No, várj csak! Nem lehet csak úgy felsorolni, mi minden történt itt azután.S mert olyan nagyon keveset kényeztette Eperjest a jó Isten, hát nem mindegy, kit választasz útitársadul, ki meséli el mind a nehéz múltat.Huszonnégy férfi mindenképpen méltó rá, hogy vezetőd legyen. S társaságukban elgondolkodhatsz múltról is, vértanúságról is, ha van kedved gondolkodni ilyesmikről egyáltalán.Zimmermann Zsigmond jól ismeri a városházát. Mert hát 1511 óta áll ezen a helyen a városháza, így mégiscsak helyénvaló, hogy olyan valaki meséljen róla, aki több mint háromszáz esztendeje halott. A városi börtönt Panscher Gáspárral nézd meg. Szófukar ember Panscher, s iszonytató emlékei vannak erről a börtönről, hát ne faggasd sokáig, inkább engedd, hogy a csönd beszéljen. Baranyay Ferenc uram elkalauzol a Hollander-házhoz. Nem ismerte személyesen Baranyay uram Hollander Márkust, a gazdag zsidó kereskedőt, ki oly sokat küzdött a zsidók jogegyenlőségéért, s aki polgárjogot is kapott Eperjes városától – nem ismerték egymást, merthogy a gazdag zsidó 1789-ben vásárolta meg magának a palotát, s akkor Baranyay uram már réges-régen halott volt. Mégis szívesen mesél fura, izgalmas meséket az öreg zsidóról, s jó azokat hallgatni, még ha csupa légből kapott csacskaság is valamennyi. Keczer András sokat tud Ajnácskői Vécsey Farkas egykori palotájáról, azt is tudja, milyen régi kisasszonyok illetlenkedtek hajdanában odabent, ám azt csak testvére, Keczer Gábor tudja, mit is jelent a palota tetején az a hajdú a levágott fejjel.Sárosy Márton uram sokat tud a Fekete Sas ház elaggott titkairól, még arra is emlékszik, ki volt a régi magyar színház primadonnájának, Prielle Kornéliának legnagyobb szerelme. Ti tudjátok, pupákok? Hát Petőfi volt az, ki más lett volna, ugye. Amúgy, ha barangolsz a Felvidéken, minden városban fogsz találni egy fekete sasos házat, és soha nem azt hívják Fekete Sas palotának, amelyiken ott ékeskedik a pompázatos madár. Hogy ez vajon miért van, nem tudja senki sem. Nem tudja Schönleben György, Medveczky Sámuel, Féja Dávid, erről mit sem tud mesélni Székely András, de még Kováts György sem, pedig ő majdnem mindent tud, amit régi dolgokról, régi időkről, régi Eperjesről, régi Felvidékről tudni érdemes. Bertók János uram is csak zavartan pislog, ha erről kérdezed, s elmeséli inkább, hogy a Neptun-kutat az az öreg zsidó, a Hollander Márkus állíttatta, hálából, amiért befogadták. Hja kérem, volt régen olyasmi is, hogy hála, köszönet, megbecsülés! Volt. Palásthy Gábor uram is mesélhetne erről, de ő mégis inkább a Rákóczi-házról mesél. Már úgy értem, az egyikről, mert hát volt itt Eperjesen házuk a Rákócziaknak négy legalább, de mára csak a legnagyobb, legdíszesebb viseli még a nagy magyar család nevét, na, nem hivatalosan, inkább amúgy szájhagyomány szerint, s bizony a szájhagyomány fontosabb tud lenni mindennél, az írásnál is, különösen, ha hazudozás, ferdítés és sárga féltékenység meg irigység fenyegeti a történelmi emlékezetet. Maradjunk hát anynyiban, hogy ez itten a régi Rákóczi-ház – ez meg itt a hajdani megyeháza.Radvánszky György és Feldmayer Simon uramék otthonosak a régi megyeházán, amelyen ma is díszlik az egykori büszke, nyakas, szabadságra kényes Sáros vármegye címere, s díszlik még a Mária Terézia meg a II. József képmása is. Nézik egymást ők, anya és fia, két régen elment Habsburg; közöttük járt éveken át ki-be a kapun báró Eötvös József, a fiatal joggyakornok. Weber Frigyes, Weber Dániel és Beregh György viszont sokat kószál a régi bástyatorony, a Flórián-kapu környékén; talán bizony udvarolni jártak erre, talán bizony csókokat loptak itt – akkor, amikor még éltek. Fazekas és Lányi uram pedig a Szent Miklós-templom és az evangélikus templom körül sétál sokat, bár erre együtt sétál olykor az egész társaság, közel is van egymáshoz a két templom, közülük, huszonnégyük közül ki ebben, ki abban imádta az Urat. És mert érthetetlen s hátborzongató az emberi természet, az emberi emlékezet, hát eljárnak ők mindennap a Mária-szoborhoz.A vérpad helyén áll a Mária-szobor. Ezen a helyen végeztette ki hóhér Caraffa, a gyáva gazember 1687-ben Eperjes leggazdagabb polgárait, hogy vagyonukat elkobozhassa. Ők huszonnégyen voltak az áldozatok. Caraffa pedig a szemközti ház erkélyéről nézte végig a borzalmas színjátékot.Állt már akkor az evangélikus kollégium is, hiszen 1668-ban épült. Egy év múlva pedig már Imre magyar királyt alakította falai között egy latin nyelvű színdarabban az a tizenhárom esztendős deák, aki utóbb Thököly Imreként vonult be a gyönyörűséges magyar történelembe. S a kollégium sarkán ott a kivégzett huszonnégy mártír emlékműve.„Istent imádni és hazát szeretni tőlünk tanuljatok!”Ennyi vagyon írva az emlékműre.S minden más csak szószaporítás lenne.Nehéz, komor sorsa volt Eperjesnek. Feldúlta, felperzselte Caraffa előtt Basta is, Belgiojoso is, s volt olyan napja, hogy egyszerre törtek rá a labancok meg a kurucok. Pusztította lakóit a kegyetlen pestiskirály, s végigsöpört rajta a koleralázadás. A branyiszkói csata végét falai alatt vívták honvédeink a schwarzgelbekkel. És Hurban vezetésével innen indult a szlovákok felkelése Kossuth ellen.Mégis... Eperjes neve a nehéz történelem ellenére is: „Tarca-parti Athén”. Mert hát 1550 óta volt latin nyelvű középiskolája, s a nem sokkal később alapított evangélikus kollégium jogakadémiát, líceumot, tanítóképzőt, teológiát s polgári leányoskolát foglalt magába. Olyan magyarok tanultak itt, mint Kazinczy Ferenc, Eötvös József és Kossuth Lajos. Ez is jusson eszedbe, ha búcsúzóul megállsz a Kálvária-dombon, ott, ahol Jókai is megállott, és megvárod az alkonyatban bolyongó, soha nem nyugvó huszonnégy bölcs vértanút – megvárod őket egy utolsó kézszorításra.Hej, Zboró vára, te voltál a legdrágább erőssége a régi, a szép, a nagy és büszke Magyarországnak!Merthogy Serédy Gáspár uram, akinek Zboró iránti szerelménél csak a kapzsisága volt nagyobb, így szólott Rákóczi Györgyhöz, Erdély fejedelméhez egy este borozgatás közben:– Nem eladó a vár, fejedelem uram! De ha eladó lenne, nyolcvanezer frissen vert erdélyi arany lenne az ára, eggyel sem kevesebb!Ezt mondta Serédy, s mosolygott is, hiszen akkoriban tíz év alatt vertek Erdélyországban ennyi aranyat.Aztán egy évre rá lefagyott arcáról a mosoly, mert roskadozó társzekerek jelentek meg a vár alatt, s valamennyit a Rákóczi fejedelem katonái kísérték.Nyolcvanezer arany volt azokon a szekereken.Így lett Zboró a Rákócziaké.Vagy ha nem, hát nem, a legenda akkor is így tartja, s mi a legendáknak hiszünk, mert a tudományból elegünk van régen. Az pedig bizonyos, hogy Zboró várában vette nőül I. Rákóczi Ferenc urunk a horvát bán leányát, Zrínyi Ilonát 1666-ban. Talán a hatos volt túl sok az esküvő dátumában, s a hatos biz’ az ördög száma, de Szelepcsényi György hercegprímás összeadta a jegyeseket, elhálták a nászéjszakát, ám alig tíz év telt el, amikor az ifjú Rákóczi 31 esztendősen meghalt itt, e falak között. Viszont valószínűleg abba fog beleőrülni az ördög, hogy sosem tud alapos munkát végezni – ugyanis Zrínyi Ilona méhében hordta már akkor a nász gyümölcsét, a későbbi II. Rákóczi Ferencet. Zrínyi Ilona pedig Thököly Imrének nyújtotta kezét, Thököly meg fogságba esett, s hiába védte Zrínyi Ilona Zborót is hősiesen, 1684-ben jött az egészen hülye Schulz generális, elfoglalta a várat, s mindjárt el is pusztította. Ezeknek ez volt a mániájuk ugyanis. Magyar várat pusztítani. Hogy a rosseb ette volna meg valamennyit!Úgy-e, szép Zboró?No hiszen, voltunk mi már mesevárosban a messzi Burgenlandban, emlékeztek-e, hűséges idővándorok, emlékeztek Rusztra? Íme, itt a Felvidék mesevárosa, a lengyel ciszterciek alapította, német cipszerek felvirágoztatta hely, az első magyarországi protestáns zsinat városa: Bártfa. Ünneplőbe öltöztetett lélekkel jár itt, aki ad magára, aki nem hitte el, hogy a felvilágosodás meg az ipari forradalom óta élünk emberhez méltó életet.Bártfa öreg főterén látszik, hogy nem azóta. Sőt. De hagyjuk is! Hiszen hallgasd csak! Apró csengettyűt ráz a múlt, a sok szép szellemmel, kísértettel, tündérrel és boszorkánnyal zsúfolt középkor, csengettyű szól mindig Bártfa főterén, mintha bizony karácsony lenne.Mintha bizony karácsony lenne.Még talán megérjük, hogy megemeli süvegét a méltóságos Szent Egyed-templom, és tenyerébe fog bennünket az a mosolygós, kicsike, barátságos Isten. Az, amelyik zodiákus jegyeket festetett az egykori polgárokkal a régi városházára – az, amelyik még pontosan tudta, mekkora városkában lehet emberi életet élni, mekkora mindenség nem bántja a lelket és az eszet, mekkora szigorúságra mekkora ünnep dukál, s amelyik tudta, jól van úgy, ha a gyermek boldogságos lélekkel csókol kezet atyjának is, anyjának is, Istenének is.Csilingel Bártfa. A felvidéki meseváros. Luther tanainak követője, misztériumjátékok otthona, időutazók menedéke. Álmodj szépeket régi-régi időkről, amikor még emberi és isteni mértéke volt a létezésnek!Hátha egyszer az lesz megint! (A sorozat hatodik részét ma 15.25 órakor sugározza az M 1.)