Sáros vármegye, a magyar Gascogne

Úgy bizony, drága fejedelmünk, Rákóczi „Sáros grófjának” hívta magát a francia emigrációban, leveleit így szignálta: „Comte de Charoche.” Szaladtak a piperkőc francia urak rizsporos pofával, keresték a nagy enciklopédiában azt a „Sárost” – de nem találták. És nyilván össze is röhögtek a fejedelem háta mögött, ám az nem számít.Sáros vármegye, a kedélyes dzsentrik földje, a legjobb brindzás haluska hazája akkor is a magyar Gascogne, a szabadság vidéke, s szíve ennek Nagysáros, hol 1701. április 18-án Solari osztrák generális katonái foglyul ejtették II. Rákóczi Ferencet, s vitték mindjárt Bécsújhelyre; felnézett Sáros várára a fejedelem, felnézett a nehéz fogságba menet, s azt látta éppen, amit mi látunk.Vak Béla király kedves vára volt Sáros, és kedves volt szívének ez az egész vidék. Szívesen pihent itt a gyötört sorsú, gyötört testű király, s elkísérte legkisebb leánya, Zsófia hercegnő is mindig, ki mindennél jobban szerette édesapját – legalábbis addig a nyárig.Valamikor 1131 és ’41 között volt az a nyár, ennél pontosabbat nem tud mondani az emlékezet. Az viszont bizonyos, hogy Zsófia királykisasszony szamócát szedett ebédre apjaurának, s eközben eltévedt az erdőn. Hát ahogy ott állt a vár alatt, eltévedve az erdőn, elébe toppant egy fess parasztlegény. Talán el sem fogjátok hinni, amit mondok, de bizony egymásba szerettek ők ottan; nem értem én, hogyan van ez, de eltévedt királykisaszszonyoknak és elébük toppanó parasztlegényeknek az a mániájuk, hogy egymásba szeressenek. Direkte azért, hogy a királyt megüsse a guta. Mert hát Vak Bélát is majd megütötte, amint fülébe jutott a dolog. S már készülődött éppen, hogy megtegye az ilyenkor szokásos lépéseket – parasztlegény karóba húzása, királyleány férjhez adása valamely bamba és idétlen szomszéd királyfihoz –, amikor is rajtaütött a váron Borisz herceg és a lodomérok népe. Nosza! Hordták mindjárt körbe a véres kardot, s a mi parasztlegényünk itt esett el a falak alatt, királyát védve. Megtalálta kedvesét Zsófia, reáborult zokogva, majd így fordult apjához: „Apácának megyek, zárdában a helyem, világ hívságától eltemettetem.”Úgy lett. Aztán meghalt Zsófia, s eltemették őt Sáros vára alatt, teste fölé kápolnát emeltek, majd évszázadok múltán kiöntött egyszer a Tarca, s elvitte az ár a kápolnát, s el Zsófia királylány csontjait. Csak a koronája maradt meg, azt pedig Bécsbe vitték, hova máshová is vitték volna, láthatod a Burgban, vitrinben, hogy a fene egye meg. Aztán a várat végül Székely Márton uram, Thököly jó és derék kapitánya gyújtotta fel 1687-ben, hogy ne jusson a Habsburg kezére.Azóta rom.Így látta már Rákóczi is, amikor felnézett rá a bécsújhelyi rabságba menet.Mondják, éjnek évadján egy sudár nőalak s egy délceg férfialak szokott találkozni idefent a romok között. S ha megszólal a halálmadár, ők megcsókolják egymást.Jobban is teszed, ha igyekszel le innét!És pihenj meg, mondjuk, Kisszebenben.Jó, jó, tudom én, nyilván meg fogod kérdezni, hogy miért éppen Kisszebenben. Számos jó okod is lehet erre, pupák! Például – én biztosan ezt az okot választanám – Kossuth a „leghűségesebb városnak” nevezte Kisszebent, lakói oly egyöntetűséggel sorakoztak fel a szabadságharc mellett. Aztán pedig öreg városka ez.Szabadságát még Zsigmondtól kapta 1406-ban, akkortájt vették körül fallal, plébániatemplomot is építettek maguknak a derék polgárok hamar, majd jött valahonnan a derék Johannes Brenngyssen, hogy egyem meg a drága szívét, és át is építette mindjárt a jó kis gót templomot jó kis reneszánsz templommá. Aztán nem sokra rá jött a labanc, dúlt, fosztogatott kicsit, jött a kuruc, és ő sem akart lemaradni, legvégül meg bekopogtatott a pestis 1709 nyarán, és mindjárt megtizedelte a lakosságot.Ebbe a kuruc, labanc és pestis dúlta városkába kandikált ki az ablakon egy kisfiú.Soha nem vette észre az Istent a plébániatemplom tövében; másra figyelt: madarakra, érdekes emberekre, a városka félkegyelműjére, akit gyakran csúfolt, illetlenségeket mutogatva. S nem sejtette még, hogy őt is félkegyelműnek fogják majd tartani, éppen attól fogva, hogy először szól hozzá az Úr.Mert majd szól hozzá az Úr.Nem messze innen, a poros, kicsike Iglón.Mert hát Kosztka Mihály Tivadarnak hívják a kisfiút, aki belebámul a kisszebeni álmoskás délutánba.És hirtelen nem is jut eszembe semmi más, amiért érdemes lenne megpihenni Kisszebenben.Túlzás lenne azt állítani, hogy egy tavaszt, kikeletet köszöntő széles, nagy „halihó” nagyon elfáradna, ameddig átszállna Kisszebenből Berzevicére. Ha ez bonyolult, akkor maradjunk annyiban, hogy Kisszebenhez közel van Berzevice. De míg Kisszebenben az egy főre jutó Csontváry Kosztka Mihály Tivadar a több, addig Berzevicén sokkal jobban állnak Berzevicziekből a polgárok.Ugyanis Berzevice ősi fészke bizony az egyik legöregebb, legderekabb sárosi–szepesi nemesi famíliának, a Berzeviczieknek. És ha valakinek mindjárt szemet szúrt a feltűnő hasonlóság a grófi család neve és a városka neve között, az bizony jó helyen kapiskál, az bizony bátran levonhatja ebből az összes következtetést.Váruk, sasfészkük volt itt a Berzeviczieknek, ám feldúlták azt a husziták, s mára végképp az enyészeté lett. S ami maradt, az a templom és a templomkert néhány öreg sírja.Odabent pihen Edmund, a császári és királyi kamarás, Sáros vármegye alispánja. És márványtábla hirdeti Berzeviczi Tivadar királyi tanácsos, valamint Szinyei Merse Amália grófnő emlékét. Házasok voltak ők, s a grófnő – mert ilyen nem csak öreg regényekben fordul elő! – a Sáros megyei jótékony nőegylet elnöke volt egyben. A mindenségit neki, sokért nem adnám, ha egyszer végigülhetnék egy nőegyleti ülést, legalább odaát, a túlvilágon!A templom kertjében áll a családi kripta, s abban nyugszik Berzeviczi Albert miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, hogy csak a leghíresebb Berzeviczi egyikét említsük meg most, tisztelettel.Mást úgysem tehetünk.Elmondjuk a neveiket tisztelettel.És rábízzuk magunkat az időre.Ha megérdemeljük, elvisz bennünket az idő még furcsább, suttogóbb, titkosabb, szomorúbb helyekre is.Példának okáért elkezdi keresni az ember Tarkő várát.Fél napja keresi már, megmássza a környék összes dombját, félrehajtja a lapuleveleket, aztán betér valamelyik kocsmába, mert ott mérik a reményt, és megtudja odabent, hogy Tarkő vára az a furcsa, érdekes szikla ottan, odafent a hegytetőn.Hej, pedig ritka vár a Tarkő vára! Ugyanis keletkezésétől pusztulásáig egyetlen család uralkodott felette: a Tarczayak.Tarczay Balázs testével védte Béla királyt a rettenetes emlékezetű muhi pusztán, ezért kapta Tarkő várát s hozzá az uradalmat. S valahogyan mindvégig a haza pártján maradtak ezek a Tarczayak – Mohácson esett el Miklós, fia pedig, György feltétlen híve lett Szapolyai János királynak Ferdinánd ellenében. Ezért is halt meg György, az utolsó Tarczay fiúágon, ki Izabella királynét védte Nagyszőllősnél Ferdinándtól. Győzött a Habsburg, s azonnal megpróbálta rátenni kezét a Tarczay-vagyonra. Csak hát a Tarczay család leányágon is hősöket termett – s Tarczay Anna fegyverrel védte Tarkő várát, védte a családot, a vagyont, a hazát, a becsületet.„– Adja meg Tarkő várában magát, s nyittassa meg a kapukat Tarczay Anna! – üzent be az ostromló generális. – Tűzze ki a vár fokára a fehér zászlót!”Azután három napot várt a Habsburg-generális, és a harmadik nap reggelén felnézett a várra, amely koromfekete lepelbe volt burkolva, s bástyáján nem fehér, de fekete zászló lengett. Mély gyászba borult az ország, amiért Ferdinánd lett a magyarok királya! – ezt üzente Tarczay Anna a generálisnak.És a várból akkor ennyi maradt.Nem nagyon szerették az osztrákok az érzelemnyilvánítást.Szörnyű ostrommal bevették Tarkő várát – majd egy reggel, a jó rösti krumpli és sült tojás után munkához látott az a baltafejű, lőcslábú, lapáttenyerű büdös schwarzgelb brigádjuk, amelyet direkte arra tartottak, hogy magyar várakat rontson össze.Hát sikerült neki.Volt elég módjuk kitanulni a magyar várrombolást – az úristenit a fajtájuknak!Alszik, álmodik Demétén az Álmos-kastély.Akkora elmúlás húzta meg magát benne, hogy nem álmodhat mást, csak életet.Összevert, meggyalázott, öreg kastélyok, kúriák, hajdanvolt báltermeikben csúfondáros, vigyorgó romlással – mindig életről álmodnak.Minél inkább kiteljesedett bennük a szörnyrendszer, minél jobban látszik rajtuk keze nyoma a proletárnak, ők annál puhábban, annál féltőbb gonddal ölelik magukhoz az elmúlott korok csöndjeit, a régi-régi urak lépéseit, a grófkisasszonyok bűnös csókjait, a fiatal úrfiak titkos, édes szerelmeit, a cselédlányok sóhajtásait, az egykori könyvtárak porillatát és bölcsességét, a hálószobák örömeit és a szülések verejtékes kínját, az anyagrófnő néma imáját a vasárnapi ebéd előtt s a férfiak koccintásait, a csöndes, komoly szókat politikáról, jószágról, lehetőségekről – komoly szókat a jövőről.S a jövő?A jövő hűtelen lett.Ilyen lett.S hallgathatjuk ebben a jelenné lett pusztulásban az elhagyott, meggyalázott kastélyok suttogását.S fogadkozhatunk, hogy nem hagyjuk.Hogy megmentjük őket, az öregeket.Ők már nem vesznek minket komolyan.Befelé néznek, magukba révednek vaksi szemeikkel.S kertjeikben, termeikben állva mellre ült, nyomasztó csönddel, hallgatással, szomorúsággal – érezzük, nincsen egyéb menedékünk. Ha nekik végük lesz, végünk lesz nekünk is végérvényesen.Simogasd meg Demétén az Álmos-kastély falait!Valamelyikőtök csak segít majd – a másikon. (A sorozat ötödik részét ma 14.30 órakor sugározza az M 1.)