Csallóköz – az örök folyó mentén

Híres Komárom be van véve... Valamiért, ki tudhatná megmondani, miért, nagyon élesen láttam mindig ezt a képet magam előtt. Ahogy Klapka György bátran kiáll a csatatérre. Hej, istenem, kicsi gyerekként, a Virányos úti általános iskola büdös zsibongójában is lúdbőrös lettem, és elszorult a torkom, ha oda jutottunk a március 15-i ünnepségeken, hogy „büszkén kiáltja, huszárok, előre!”Híres Komárom be van véve. Hát, mi tagadás... Azonban el lehet mégis felejteni. A Szent András-templom két tornya sokat segít ebben – s messzire látszik a két torony, s mindkét partra olyan otthonosan, barátsággal integet. Ha pedig megszólal az orgonája, akkor összemosolyognak az angyalok. Különben is! Hogyan mondta Babits, a poeta doctus?„Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felül álló, egész világnak szóló katholikus igazságban! Más szóval: hiszek az igazságban, amely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház!”No, hát valami ilyesmi. Amúgy is átgörög a Szent András-templom méltóságos harangszava a Dunán, átgördül: otthonról – haza. A többi meg elmúlik majd valamikor. De addig is oda kell állni egyszer Klapka György szobra elé Révkomárom főterén. Kalapot emelni bajos, mert mai napság nem hordunk kalapot. Akkor hajtsd le a fejed legalább egy pillanatra. Egy kegyelmes pillanatban végig lehet gondolni akár ezeregyszáz évet is. S ha fölnézel majd újra, hát ott van körülötted annak az ezeregyszáznak sok darabkája Révkomárom Klapka Györgyről elnevezett főterén.Ott a régi városháza; alig-alig változik, csak a zászlók színe más és más a forgandó évtizedek meg a nagyhatalmak kénye-kedve szerint. Aztán áll még régi helyén a Zichy-palota is, s már a neve olyan megnyugtató, igaz? Csakúgy, mint az egykori tiszti kaszinó romantikus, lovagvárszerű épülete, amelyből nagy téli éjszakában még mindig kihallatszik a Monarchia tisztjeinek boros, vad tivornyája meg a feslett nők hátravetett fejű, romlottsággal teli kacagása.Aztán... Aztán az ő emlékezete felé haladva a szép őszben elsétálhat még a vándor az evangélikus templom mellett a szigorú, jóságos és szomorú Ferenc-rendi barátok utcájában. Onnan pedig már csak alig néhány emlékezetnyire áll a reformátusok büszke temploma, az érsekújvári vár hajdani Komáromi kapujával, amelyet valami oknál fogva idehoztak. S a református templommal szemben áll a régi református kollégium. Megfordult benne Csokonai Vitéz Mihály is, aki egyfelől halálosan és végzetesen szerelmes volt Lillába, másfelől innen látogatta sorra kedves barátait, Kovács Sámuelt Bicskén, Édes Gergelyt pedig Nagyvázsonyban.És hát ebben a református kollégiumban tanult ő. A nagy mesemondó. Mellesleg a magyar romantikus próza utolérhetetlen óriása, a szabadságharc hőse, a tardonai bujdosó, aki aztán éppen szülővárosának, Komáromnak menlevelével nyeri el a kegyelmet s az új életet – szóval itt tanult Jókai Mór. Jókai az a prózánkban, mint ami Petőfi a költészetünkben. Aki magyar, tudja, ki volt, s ha egyetlen sort sem olvasott tőle, néhány művét akkor is ismeri. Akit pedig elhozott Révkomáromba a lélek és az ősz, el ne mulasszon kilátogatni a református temetőbe. Mert mégiscsak Jókai Mór ősei nyugosznak itt, elvénült fák alatt, a távoli városi zajok puha zsongásában.A túlparton lévő Süttőről hozták a rózsaszín márványkövet, amely sírját jelöli Ásvai Jókay Józsefnek és asszonyának, Pulay Máriának. És hát, áldja meg őket a jóisten haló poraikban is. Visszafelé menet aztán, a sör és a sírás előtt álljunk még meg a Szent Anna ispotály fala mentén. Az öreg feszület végett. Hátha elmond még valamit ez a pillanat is arról, amiről olyan keveset hallani, olyan keveset tudni mostanában. Hátha elmond valamit múltról, régi magyarokról, öreg vándorokról – és a vén folyóról. Mert hát elcsalinkázik a folyó ezerfelé. Csak az öreg pákászok, varsások, révészek meg halászok tudják, hol, merre is jár igazából. Csalinkázik a folyó, titkokat őrizget a Csallóköz. Gutor templomának elferdült tornya pedig az időtlenségbe néz. Régóta. Legalább 1249 óta.Aki pedig ennyi ideje nézi a világ egy darabkáját s e kicsi darabkán élő emberfiakat, az bizony mindent tud a mindenségről. Az még azt is tudja, hogy a mindenség elég nagyképű fickó, és vagy mindenhol ott van, vagy sehol sincsen. Mert Gutor is egy mindenség. Sok milliárd pillanat suhant el itt, a holtág partján, az ártéri erdők alatt, s mindegyik szabadnak, öröknek álmodta magát. Hangyaboly az idő. Katonái a pillanatok, akik szigorúan őrzik az örökkévalóságot. Dolgozói fáradhatatlanul hordják a múlt hatalmas kaptárába a tünékeny jelent, s az anyakirálynő minduntalan újjászüli azt. Mint az Isten. Vagy őfelsége: a gondolat; őtőle szépek lettünk mi, emberek. S egyszer majd valamelyik gondolatunkba fogunk végleg belehalni.A csallóközi kicsi falu, Gutor temploma ezt is tudja. Meg az egész Csallóköz tudja. Pedig hát... Csallóköz nyakára rátették a kést. Mert a világon mostanában csak azok tudják érvényesíteni az akaratukat, akik minden hitet a jövőbe és a fejlődésbe vetettek. No persze, nem csak a magukét, á, dehogy! A mienket is – mindannyiunkét. És nem kérdezték meg, hogy szabad-e. Ezért egyszer majd mérgesek leszünk. Kiabálni is fogunk. Gutor öreg temploma pedig majd bölcsen hallgat. És néhány nyugtató szót suttog az ölében rettegő sötétnek. Addig azonban keressük fel a közeli Illésházát. Több jó okunk is lehet erre. Mindjárt az első, hogy senki sem szokta felkeresni Illésházát. Illésháza nem került bele az útikönyvekbe, aztán ha az ember történetesen nem böngészget Ipolyi Arnoldot, akkor még az is előfordulhat, hogy itt hagyjuk ezt az árnyékvilágot, és soha nem is hallottunk Illésházáról.No, hajoljatok közelebb! Cssss! Ígérem, nem adom tovább, de áruljátok el: hányan böngészgetnek manapság Ipolyi Arnoldot? Na ugye. Nem magyarázom tovább. Indulás Illésházára, amíg mérges nem leszek! S bár nem szoktuk, most idézzük mégis hosszabban Ipolyi Arnold beszámolóját, amely 1858-ból való.„Nagyobb hírre jutottak még szülötteik által Illésháza és a szomszédos Szerháza, a régi Salamon-törzstől származó Illyésházy és Szerházy, később Eszterházy családok törzshelyei. A két jelentéktelen, apró falut, mint már régi osztályleveleik a határokat leírják, csak egy út: általút választá el egymástól. Szerháza ma már egészen elpusztult, s nevét helyíróink is alig említik, míg Illyésháza is a környéken Szent Péter néven ismertebb. Így tűnnek el nálunk még névleg is történeti emlékeink! Nem csuda! Mit is tettek ezen gazdag családok szülőhelyökért? Mire Isten nagyra vitte dolgát a két családnak, egy sem emlékezett többé a szerény ősi fészekre. (...) De az Illyésházyak olykor legalább szülőhelyükre jártak meghalni és temetkezni. Az egyház maig fenntartá egy-kettő emlékét. A szentély előtti talajba helyezve fekszik az 1510-ben elhunyt Illyésházy Mátyás gyulafejérvári prépost vörös márvány sírköve. Rajta a dombormű az alatta nyugvót régi szabású, teljes papi díszöltönyben fekve és kezében kelyhet tartva ábrázolja. (...) A hajó oldalfalán áll az utolsó Illyésházy ravatala. (...) Illyésházy István, híres nemének végsarjadéka, az utolsó valódi magyar főúr, emellett tudós és vitéz, államférfi és szabadelvű szónok, arisztokrata és népbarát, ki a Magyar Tudományos Akadémiát megalapítani segíté, és a Nemzeti Múzeumnak 25 ezer kötetre menő könyv- és kézirattárát ajándékozá, méltóbb síriratot érdemlett volna, mint azon ízetlen egypár magyar vers, mely ravatalát díszteleníti, s díszesebb művészi emléket, mint minőt a pénzes bécsi vagy pesti háziúr emeltet magának.”Hát, imigyen dohog másfél száz esztendő távolából Ipolyi Arnold úr, s mi csak jelenthetjük a jó öregnek: amiről beszél, megvan még. S bár nehéz elhinni, ma már ez is szempont – sőt! Ez fontos csak igazán! Megvan Illésháza, s határában megint csak felbukkan a folyó valamelyik ága.Odaadja magát a táj a csöndnek, a szép, hosszú, méla ősznek. S a régi magyar tájak s a szép, hosszú, méla őszök mindig reményt nevelgetnek. A szitakötők szerelmével pedig el is múlik végül egy nap. Vagy egy egész élet. Csak a remény nem öregszik valahogyan – szerencsére.Szelepcsényi György, Esztergom érseke, Magyarország hercegprímása sok mindenféle dolgot tett hosszú, kilencvenévnyi élete alatt. Elvégezte Rómában a teológiát, s megingathatatlan katolikusként híve volt az ellenreformációnak éppúgy, mint a Habsburgoknak. Követként számos alkalommal járt a török portán, Lengyelországban és Erdélyben. Portrét írt Pázmány Péterről, s – ha hiszik, ha nem! – ő volt korának egyik legkiválóbb, legművészibb rézmetszője.S mindezek mellett egy szép napon még azt is elhatározta, hogy kastélyt építtet Pozsonycsákány kellős közepébe. Illetve ez így nem pontos. Volt már kastély Csákány főterén, a Gombay család reneszánsz kastélya, no, azt a régit építtette át a hercegprímás a szívének oly kedves barokk stílben. És franciapark övezte a kastélyt, halastava és ménese volt – s mielőtt valaki elkezdené szidni magában a „gazdag, fényűző főpapot”, jusson eszébe, mit is ír Ludwig Emil a Felvidéki műemlékkalauz című, egészen kiváló munkájában! Azt írja, hogy Szelepcsényi György itteni birtokán posztógyártó manufaktúrát hozott létre és működtetett, s az sem elhanyagolható, hogy ez a főpap volt az első az egész Habsburg Birodalomban, aki meghonosította a selyemgyapjas birkát.Egyszerre hercegprímásnak lenni meg selyemgyapjas birkát meghonosítani: bizony kiváló emberre valló párosítás! Ilyesmiket érdemes végiggondolni öreg kastélyok parkjában. Öreg kastélyok fenséges színe előtt, múltőrző csöndek és sóhajok kegyelmes pillanataiban. Ó, a régi nevek! Mennyi mindenről mesélnek a régi nevek, s ez még a régi, szép vándornak is ritkán ötlik eszébe, pedig a régi szép vándor hintóval érkezik, karácsony szent éjjelén, együtt az angyalokkal, és rá van dermedve a lélegzet arca borostájára.S ha történetesen Csütörtökhelyre veti a sorsa, s belenéz mélyen a fogadó magányába, hát mindenféle elmúlott dolgok néznek vissza rá. Például a régi nevek. Csütörtökhely neve a hetivásár napjáról árulkodik. Ám ha felidézzük a falu német nevét, ami Loipersdorf volt, hát az is eszünkbe juthat mindjárt, kiket is űztek el innen 1945-ben. Bizony a németeket. Mert hát Csütörtökhely már 1240-ben „teuton telep” volt. Szeretem ezt a szót: teuton. Romantika és vad középkor lakik benne. Mindegy...Mi az öreg templom miatt jöttünk mostan. Mert ez az öreg templom állott már a XIII. században is. És Szent Jakab figyelmébe, oltalmába ajánlották a falu lakói templomukat, és Szent Jakab apostol – böcsületére legyen mondva! – odafigyel Csütörtökhely templomára azóta is. Pedig legyünk őszinték: irgalmatlanul sok dolga lehet Szent Jakab apostolnak szerte a világon. Igen ám, de a mi derék szentünk beleszeretett ebbe a vidékbe. Beleszeretett a Csallóközbe.Szebb őszökön olykor-olykor kiül valamelyik holtág partjára, aztán pedig felkeresi Csütörtökhely öreg templomát. Elnézegeti a régi freskókat, elbeszélget a csönddel – aztán, ha már bizonyosan nem látja senki sem, kapar egy kis port a kripta lejárata melletti falból, vízbe keveri és megissza. Így csinálták évszázadokon át a németek is. Mert hitték, hogy a szakrális épületekből nyert por gyógyítja a betegségeket. Mondtam én, hogy romantikus, vad, nyers és sírnivalóan gyermeki lélek a teuton lélek.De hogy minek Szent Jakabnak porokat szedni a betegségek ellen? Föl nem foghatom. Talán csak romantika ez is. És korszerűtlen nosztalgiázás. Lehet, hogy Csütörtökhely öreg templomában, az éjszaka közepén vallja be magának szegény Jakab, hogy bizony jobb volt embernek lenni, mint szentnek. Mi tagadás, lehet benne valami.No, gyertek, ne húzzuk-halasszuk tovább, vágjunk neki Bősnek! Nem, szó sincs a gátról! Arról már elmondtunk minden okosat – mégis megépítették. De hát annyi szót vesztegettünk erre a huszadik századi szörnyűségre, hogy közben teljesen elfeledkeztünk a fontos, az örök dolgokról.Például Bős kastélyáról. Öreg emberek ülnek most a parkban, rossz szemeik már nagyon nagy messziségbe néznek – s egy-egy séta belenyúlhat a végtelenbe is akár. Ez most öregek otthona. Régen úgy hívták: az Amadé–Üchritz-kastély.Üchritzcel most ne foglalkozzunk, könyörögve kérlek benneteket! Föl kellene dúlnom egy rakás könyvtárat, s talán csak annyit mondhatnék, hogy derék, jóravaló figura volt az összes Üchritz. Úgyhogy ezt – süvegünket mélyen megemelintve! – előlegezzük meg őnekik így látatlanba. Arról viszont már csak nem hallgathatunk, hogy ebben a kastélyban született, méghozzá 1704. július 26-án Amadé László. Na püff neki! Látom az arcotokon, hogy ezzel az erővel azt is mondhattam volna, itt született Üchritz Ignác.Költő volt Amadé László, édes felebarátaim, meg báró is, mert azért élni kell valamiből. Grazban bölcsészetet hallgatott, majd katonai pályára lépett. Lombardiában ette a fekete komiszkenyeret, de mikor teljesen eladósodott, otthagyta a sereget, és Pozsonyban lett tanácsos. És soha többé nem tudott zöld ágra vergődni a pénzzel. Mert hát, mit tagadjuk, könnyelmű életet élt. Ivott is, meg nőzött is – ma valahogy így mondanánk. És mellesleg verseket szerzett. Például ha mostantól eléneklitek valamilyen alkalomból, hogy „a szép fényes katonának, de jól vagyon dolga”, akkor tudjátok, a könnyelmű báró, Amadé László versét éneklitek. A báróét, aki ebben a kastélyban született, Bősön.Aztán a báró már harminchét esztendős férfi volt, már régen bornak, asszonynak adta magát, amikor fölöttébb előkelő vajúdás vette kezdetét a kastély falai között. 1741. március 13-án nem kisebb méltóság szülte meg itt a fiát, mint Mária Terézia. Így aztán az első hely ebben a világban, amely körülvette a mi kalapos királyunkat, II. Józsefet, szintén a bősi kastély volt. És amikor ilyen emberek születtek e falak között, akkor mi hosszú, sivár esztendők óta másról sem beszélünk, mint a bősi gátról meg az erőműről.Nos, az ilyen...Talán a mesterséges meder partján jutott eszünkbe először, hogy két esztendeje járjuk a Kárpát-medencét, kutatva, tapogatva a magyarság nyomát, és soha semmit nem kellett filmre vennünk, ami a huszadik században készült. Sőt éppen fordítva: az okozta nekünk a legnagyobb problémát, hogy miképpen tudjuk „lehagyni” képeinkről a huszadik századot. Hogyan tudunk csalni és visszavarázsolni magunknak az érintetlen múltat – beton, lakótelep, autó, villanyoszlop és óriásplakát nélkül.Mert a huszadik század ilyen. Mint a mesterséges meder. Nézzék, ha van kedvük hozzá. De a gát alatt megvan még az Öreg-Duna. Most még megvan...Eltűnnek a léptek az ártéri erdőben, mindig eltűnnek valahogyan. Benövi őket a sás, a vadszőlő, s lassan elnyomja neszüket a csönd mély, nehéz sóhajtása.Életet hord az évszázadokra az erdő. Dédelgeti, puha falevelekbe bugyolálja a múltat. Csak azt nem tudja senki, hová lesz a csiborok lába nyoma s a bodorkák lassú, őszi mosolygása.Nem tudja már senki. Akik tudták, meghaltak. Lám, Fekete Istv