Gömör és Kishont vármegyében

Odafent a rengetegben áll régi szép Magyarországunk legmagasabban épült vára, Murány. Széchy Mária birtoka ez, a szépséges asszonyé, a murányi Vénuszé, akiért Kun István oly hevesen ostromolta Dévát – hiába.Áll Széchy Mária a legmagasabb bástya fokán, és gondok redőzik szép homlokát. Magányos a murányi Vénusz, birtokán meg osztozkodnia kell ötödmagával. Merthogy két testvére, Katalin és Éva is férjhez ment már; Katalin Lisztius Jánosnak nyújtotta kezét, Éva férje a vad Illésházy Gábor lett – Mária mint megtűrt ötödik lézengett a falak között.Pedig volt már szívének választottja újra. Fülek ura, Wesselényi Ferenc, aki a király pártján állott, szemben Illésházyékkal, akik az erdélyi fejedelemre, I. Rákóczi Györgyre tettek esküt.Mária kezéért és a vár birtokáért könyörgött Wesselényi a szépséges asszonynak, könyörgött titkos levelekben, s könyörgött személyesen is odalent az erdőn, a forrás mellett...Nem tudta Széchy Mária, hogyan engedje be a várba észrevétlenül szíve szerelmét – nem tudta, de addig töprengett, addig emésztette magát, amíg megoldást nem lelt. Létrákat s köteleket hordatott a padlásra – ágynemű-szellőztetés ürügyével –, s ott éjszakánként titokban kötélhágcsót, lajtorját készített. S egy éjjel lebocsátotta őket az északi fal mentén; Wesselényi jó embereivel felmászott, lefegyverezte az őrséget, megnyitotta a kapukat, s elfoglalta Murány várát.„Éljen a király!” Erre a kiáltásra riadt Illésházy Gábor, s mire kardjához kapott volna, el is szaladtak az évszázadok. Jöttek előbb a Bercsényiek s vélük a kurucok, majd a Koháryak és a Coburgok lettek itt urak, legvégül pedig a csönd, az elmúlás s az emlékezés költözött a megmaradt falak közé, és az emlékezés soha nem engedte, hogy a murányi Vénusz legendája feledésbe merüljön. Eleven volt az még akkor is, amikor a szorgos botanikus, a különc, „bolondocska lepkész”, Coburg Ferdinánd, a bolgárok cárja bóklászott hálójával az erdőn. Oszlopot emeltek őneki a rengeteg közepébe – Széchy Mária legendája pedig mostanság kezd eltűnni a fejekből, a gyerekek meséiből.Ha hagyjuk.Nem hagyjuk, persze.Azon a nevezetes napon, 1644. augusztus 5-én, amikor Wesselényi Ferenc elfoglalta Murány várát, Széchy Mária mindjárt neki nyújtotta kezét. S három nap múlva idelent Jolsván, a kastély kápolnájában örök hűséget esküdtek egymásnak.Nohát. Ennyi maradt a Koháry-Coburg hercegek kastélyából.Gondoljuk úgy, hogy megmaradt minden! Itt bolyong még Széchy Mária és Wesselényi Ferenc szerelme, az összes Koháry-Coburg minden sóhajtása, az őszi vadászatra hívó kürt szava, a szelindekek csaholása, a legöregebb herceg semmibe révedő tekintete, a szép kisasszonyok minden titkos, sikamlós álma és a lovászlegények félreérthetetlen pillantása, itt van még az istállók meleg lóillata, a nagy termek füstölőktől s illatszerektől nehéz párája, a csillárok kristályokkal játszadozó fénye, a bálok muzsikája, a szép halálok harangszava – itt van minden, megmaradt minden, s a mindent vigyázza a német bányászoknak épült katolikus templom is meg az evangélikus templom is – hej, gondoljuk azt barátaim, hogy semmi sincs úgy, ahogy látjuk! Végül is úgyis csak rajtunk múlik, nem igaz? Van úgy, hogy a sors is, a végzet is meg a történelem is félrenéz egy-egy kegyelmes pillanatra.Félrenéznek, vagy csak elfeledkeznek fontos dolgaikról. Elfeledkeznek a tennivalókról, elfeledkeznek mind a hárman, és valami apró-cseprő kicsiséggel vannak elfoglalva: öreg falvak, hittel, hagyománnyal tapasztott parasztházak, szegény, kicsike emberek pusztításával.Egyszer véletlenül a sors is, a végzet is, a történelem is félrenéz egy pillanatra, s olyankor valahogy elbambul még a bevonuló szovjet hadsereg is – és akkor megmarad épségben valami csoda. Így maradhatott meg Betléren az Andrássy-kastély. Messzi Erdélyből származik az Andrássy-család, messzi Erdélyből, messzi Csíkból, s mert felkeltek egyszer Báthori István fejedelem ellen, elveszítették minden birtokukat. Péter kiszökött Magyarországba, katonája lett a császárnak, s megkapta Krasznahorka kapitányságát, amelyhez hozzá tartozott a betléri uradalom is.Hát így kezdődött. S hogy mi minden történt, kiolvasható az a krónikákból. De most nem olvasunk. Gyertek! Kukkantsunk be kicsit a kastélyba! Gyertek... Itt minden úgy van még, ahogy 1944-ben a menekülő, elzavart Andrássy grófok hagyták.Vedd le a tökfödőd, köszönj illendően! Az előcsarnokban van berendezve a családi képtár. Itt mindjárt jól megnézik maguknak a vándort ők... Kik vagytok, szép régi emberek? Hová lettetek? S mivé lett a ti világotok?Andrássy Lipót uram, tiszteletem! Mióta áll üresen a könyvtár? Vagy éjféltájt benépesül még a terem, s csupa szép szellem böngészgeti a köteteket? Lobog a mécsek pisla lángja, s mindig leszáll a por a régi, az örök bölcsességekről.Ó, a fürdőszoba...Pardon, hölgyem! Csak egy pillantást mégis a budoárba... Nem holmi erotikus kíváncsiság, ó nem. Mindössze néma történelmi áhítat. Hogy nem úgy tűnik? Ördög tudja, mi lehet az oka. Aztán pedig kicsodák pihenhettek a nagy vendégszoba ágyában? S látott-e a baldachin édes illetlenségeket? Micsoda álmok bújtak itt el a sarkokban, a szekrények mögött, s vajon megvan-e még a legutolsó álom, amelyik fuldokló zokogásba riadt, amikor vége lett mindennek?S hol vannak azok az erdők, amelyekből beköltöztek ezek a trófeák a vadászszalon falára? Hová lettek a veres posztó vadászöltönyök, a vizslák és az erdélyi kopók, hol van már a hallali a magyar erdők felett? Aztán pedig: ugyan ki nyerte az utolsó partit a zöld posztó felett? Ki volt legyőzhetetlen biliárdban? S ki volt a legszerencsétlenebb a szerelemben? És ugyan mi járta leginkább? Alsós? Ferbli? Máriás? Vagy ezek mind túl pórias játékok? Ilyesmit csak Farcády tiszteletesék játszanak, amikor az asztalhoz odaült már a reménytelenség is. Idebent tarokk járta s a nagyon finom, nagyon komoly szivarfüst.Ugyanaz a szivar parázslott a vörös fogadószalonban is. Ahová az inas leültette a vendéget, ameddig a ház ura előkerül. Ült a vendég, s körülnézett. Kép, szobor, szőnyeg – s az a jóféle hagyomány mindenütt. Hát te érzed-e még, kései vándor, szegény, magadra maradt garabonciás? Hiába ülsz le és vársz. Soha többé nem nyitja rád egy Andrássy az ajtót.Pedig nem is olyan régen még itt voltak mindahányan. És ha eljött az este, hát összegyűltek ők a Nádasdy huszárok termében. Ahonnét komoly arccal figyelte őket a falakról mindenféle ős. No hiszen, volt úgy, hogy figyelhettek, amennyit csak jólesett! Akkor is kinyitották a titkos kis ajtót, amely mögött az italok birodalma lapult. Igen. Mégiscsak férfiak tértek be ide komoly szóra, s komoly szó folyhat országos ügyekről is, de asszonyokról is, leányokról is, vadászatokról is – de még a borokról is. És a parkban bármikor megnyugszik a lélek. Nyáron furcsábbak, kacagósabbak voltak a séták. Meg tavasszal. Olyankor hangosabb lett a leányok pillantása – és többször került a pázsitra egy-egy szép, finom csipkekeszkenő...A nagy őszi séta a férfiember kiváltsága. A férfié meg a lelkétől semmit sem látó kamaszé. Télen pedig kedves kutyák fújják előttünk a havat, a vizsla kényesen, fázósan lépdel, egyszerre megmerevedik, egyik mellső lába a levegőben marad, egy széncinke szívét összeszorítja a fagy, a varjú felkárog az égbe, egy Andrássy gróf mélyet szí a jeges levegőből, s meglehet, érzi az új tavaszt.Eljön az új tavasz.Andrássyak nélkül.Régi világok nélkül.Ott maradtunk a levegőben, mint a vizsla mellső lába. Látunk mindent. Érzünk mindent. Ösztönünk odaköt a múlthoz. Ezeregyszáz esztendőhöz.Most még... (A sorozat tizedik részét ma 16.00 órakor sugározza az M 1.)